Hát ilyen reggeli nincs is… Az árát már meg sem mertem nézni… A reggelünket/reggelinket egy helyi kis kv-zóban töltöttük, költöttük el. Annyira jól nézett ki a szomszéd asztalra kihozott BIG breakfast néven aposztrofált kreálmány, hogy nem bírtam ellenállni a kísértésnek sem.

A megtekintett összetevőket figyelembe véve, teljességgel bizonyos, hogy a bevitt kalória mennyiség alapján egy valamire való férfiember, három napig megállás nélkül betonozna a tűző napon. Miután tökéletesen kikerekítettem a bendőmet, dumáltam egy kicsit a pincér sráccal. Elmondta, hogy Queenstownból származik, de nem bírta a nyüzsgést (érted a nyüzsgést…), valami nyugodt, csendesebb életre vágyott, ezért jött Te-Anau-ba. Azt mondta, hogy Ő bizony innen már csak a mennyországba hajlandó tovább költözni, megtalálta a békéjét. Hát most erre mit is lehet mondani...Meg tudom érteni…

Összeszedtük minden motyónkat és nekivágtunk a következő napoknak. Nem indult rossz látvánnyal az aznapi kirándulás. Hát itt még ideges sem tud lenni az ember fia olyan zen nyugalom árad a környezetből.

Ez a nap volt a leghosszabb egy nap alatt levezetendő útszakaszunk. Nem így terveztem eredetileg, próbáltam volna egy napra 200km-nél hosszabb szakaszokat nem beiktatni, de a körülmények mégis úgy alakultak, hogy ez egy kicsit többre sikerült. Ami nagyon jót tett a hangulatunknak, a finom reggelit leszámítva, hogy csodálatosan tiszta, napos idő kerekedett az előző napok özönvizét követően. Ugyanazon az útvonalon kocsikáztunk vissza, mint amin jöttünk, így most meg tudtuk nézni azt a sok csodát amit odafelé szürke esőfellegek rejtettek maguk mögé. Mennyivel jobb volt ez így…

A képek mind a főút mellől készültek. Az utazónak le sem kell térnie a civilizált, aszfaltos útról és a csodás környezetben találja magát. A következő felvétel jól illusztrálja, hogy mekkora különbség tud lenni a képek között, ha az időjárásunk némi élettel, színekkel tölti meg a környezetünket. Az Idefelé készült képeket is nagyon szeretem, mert utánozhatatlan hangulatot sugároznak. Nem haladtunk gyorsan, cserében minden pihenőben megálltunk gyönyörködni, fényképezni.

Megszakítottuk utunkat egy nagyon érdekes helyen. Queenstown-tól néhány kilométernyire keletnek található a világ első hivatalos Bungee Jumping ugróhelye az AJ Hackett Bungy Kawarau Bungy Centre. Bevallom én még soha nem láttam ilyet. Persze fesztiválokon lehet találkozni egy darura erősített ugró platformmal, de ez mégis csak egy híd a Kawarau folyó felett. Ezt a létesítményt AJ Hacket alapította 1988-ban, aki ennek az extrém sportnak úttörője volt a 80as 90es években. Ezen a helyen lehetett először kipróbálni hivatalosan, szigorúan ellenőrzött biztonsági keretek között ezt az extrém sportot. Lányom születése után megfogadtam, hogy soha többé nem csinálok olyat amibe beletörhetem a bicskámat. Nem is volt kérdéses, hogy részemről érintetlen marad az ugró platform. Két tagú kis csapatunk másik résztvevője némi önunszolást követően elhatározta, hogy egy élete, egy halála ő bizony leugrik. (Hozzáteszem, hogy kizárólag ilyen helyen ajánlanám én is eme sport kipróbálását, mert itt biztosak lehetünk, hogy a biztonság tekintetében nincs kivetni való.) Az elhatározást tett követte, ami a mellékhelységben kezdődött. Még mindig jobb előtte be….ni mint közben. Ugye… A pult mögötti csajszi első kérdése az volt, hogy van-e foglalásunk. Hát az nem volt. Közölte, hogy napokra le van minden hely foglalva, sajnos nem tud segíteni. Kissé csalódva, de kissé megkönnyebbülve keltünk ismét útra. Ennek így kellett történnie.

Természetesen minden jelentősebb helyen ismét meg kellett állni egy kicsit fényképezni, egy kicsit magunkba szívni ezt a csodát amivel itt találkoztunk. Ismét végig jártuk a tavakat és az összes gyönyörű helyet. Az egyik tóparti megállónál természetesen nálam volt a kamerám és talán az egész túra leghangulatosabb (legalábbis nekem) képeit sikerült elkattintani. Olyan nyugodt időnk volt, hogy egy falevél sem rebbent, tökéletes szélcsend. A tó vize szinte megdermedt, olyan volt mint egy feszített víztükrű medence. A színét azt meg nem minősíteném, az a kék már-már felháborítóan lehetetlen.

Lake Tekapo kis temploma is utunkat állta, hát mi is időztünk ismét egy kicsit.

Az időjárás megint kezdett elszomorodni, így a kis kápolna színek hiányában már fekete-fehérben köszönt el tőlünk.

Új zélandi kalandjaink Christchurch-ben kezdődtek, ide érkeztünk meg. Most viszont eljött a búcsú ideje. Mielőtt viszont ismét repülőre szálltuk volna Sydney felé, még volt egy teljes napunk amit Christchurc-ben tölthettünk el. Hát, hogy teljesen őszinte legyek olyan nagyon nem nyűgözött le ez a város. Valójában nincs itt semmi gond, csak valahogy nem találtam meg a kapcsolódási pontot. Christchurch a déli sziget legnagyobb városa, 350 ezer lakosával a tisztes második helyet foglalja el az ország városai között, Auckland után. Ha a déli szigetet veszed célba mint utazó, a legvalószínűbb érkezési pont ez a város. A sziget észak keleti részében fekszik, nem túl izgalmas tájjal körülvéve, viszont kényelmes kis autókázásra minden elérhető. A várossal való ismerkedést egy tradicionális pub-ban kezdtük, ahol jól bekajáltunk, természetesen egy definiálhatatlan méretű marha steak-kel, tört burgonyával. Miután szuszogós szintre zabáltuk magunkat elindultunk, hogy megnézzük a belvárost. Bécit egy parkolóházban támasztottuk le, ahonnan a központ már séta távolságra törpült. Nagyon szép parkokon keresztül kezdtük a belváros megismerését.

Sajnos a város a mai napig viseli a 2010, 2011-es pusztító földrengés nyomait, ez alól a belváros sem kivétel. A Richter skála szerinti 7.1-es rengést szenvedett el a térség, aminek igen sok halálos áldozata is volt. Az, hogy nem történt még nagyobb baj, az a nagyon szigorú építkezési szabályoknak köszönhető, valamint az is szerencse a szerencsétlenségben, hogy a rengések éjszaka következtek be, és a földfelszín alatt nem túl mélyen, így nem alakult ki cunami. A leomlott épületek helyén a belvárosban a városvezetés parkolókat alakított ki. Az árván maradt tűzfalakat óriási méretű graffiti alkotásokkal díszítették. Hát mindenki ízlésére bízom, nekem nem jöttek be.

Nem igazán értettem, hogy miért nem kezdődtek el a helyreállítási munkálatok. Azt megértem, hogy sok esetben nem egyszerű, mint például a város szívében álló székesegyház ami nagyon súlyosan megrongálódott a földrengésben. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen jellegű épület rekonstrukcióját nagyon átgondoltan kell végezni, nem lehet csak úgy elkapkodni. Aládúcolták, megerősítették, de nem történt semmi előremutató az elmúlt hosszú-hosszú években. Miért is nem...? Úgy nézett ki mint egy elhanyagolt építési telek, legalább kigazolhatnának...

Nagyon sok épületnél csak a "tűzoltást" végezték el, azóta semmi előrelépés...

A város központján keresztül egy jópofa retró villamos megy körbe-körbe, amire súlyos dollárkákért lehet felülni. Mi inkább végigsétáltuk az útvonalat, így is nagyon jó volt.

A nap hátralévő részét az óceán partján töltöttük. Van egy híres móló, azt kívántuk felfedezni, de sajnos csalódnunk kellett. Az eredeti mólót ami igen érdekes lehetett 1894-ben adták át. Teljes egészében fából készült, andrás kersztes merevítéssel. A maga 210m-es hosszával akkoriban igen tekintélyes lehetett. A móló egészen 1965-ig büszkén ellenállt a Csendes Óceán hullámzásának amikor város vezetés elbontatta. Az új mólóra egészen 1997-ig kellett várni. Nem kívánok trollkodni, de én még ilyen unalmas mólót 300m ide vagy oda nem láttam. A 300m-es hosszával igen tekintélyesnek számít kicsiny planétánkon, de azért valami kreatív ötletet igazán belecsempészhettek volna. Lehet a tervezőnek gyerek korában csak oszlopai meg egyenes építő kockái voltak, ki tudja...

Azt viszont el kell hogy ismerjem, a végtelen óceánpart az azért magával ragadott. Nagyon kevesen, szinte senki nem volt a parton. Az idő sem volt a legbarátságosabb, szemerkélt az eső és a szél felelrösödött. Mondjuk a szélvitorlás, biciklis miafene tulajdonosa igen boldog volt az időjárás kínálta lehetőségekkel.

Másnap hajnalban indult a gépünk vissza a napfényes Sydney-be. Azt, hogy visszarepülünk a fincsi, kellemes 25 fokba azt egy cseppet sem bántuk. Bizony sok reggel kapartuk a jeget az autó szélvédőjéről. Valószínűleg a kora reggeli indulás miatt, a repülőn utazó utasok egy emberként horkolták végig a három órányi repülőutat. Én egy cseppet sem aludtam, mert az ablakomból végig csodáltam a napfelkeltét. Leírhatatlan volt ahogy a koromfekete éjszaka fokozatosan vérnarancs színekké alakult át. 

Fantasztikus néhány napot tölthettünk ezen a mesés vidéken. Olyan ez a vidék, mintha a legszebb tájakat nagy gonddal egy helyre válogatták volna. Norvégia fjordjait, az ír zöld legelőket vagy akár az Alpok hegyvonulatait és végeláthatatlanul lehetne sorolni. Valóban nincs itt semmi, viszont az a semmi bizton állíthatom, hogy Isten lábnyoma.

üdv

csl

Búcsút intettünk a csodás Milford Sound-nak és elindultunk vissza, Te-Anau felé. Kezdett jobb és jobb idő kerekedni. A hó szállingózott ugyan és hideg is volt, de semmit sem bántunk, hiszen az eső elállt. Kanyargós utunk visszafelé hosszabbra sikeredett mint reggel, hiszen most már nem kellett sietni, a hajót elérni. Ráértünk és komótos tempóban csordogáltunk visszafelé. Szó szerint minden pihenőben megálltunk, próbáltuk az utolsó cseppjét is magunkba szívni ennek a mesés vidéknek. Az első komolyabb megállónk a The Chasm pihenőnél töltöttük. Ez még az alagút előtt van. Nem ígérkezett semmi extrának. Szokványos parkoló, extra kilátással. Tanakodtunk is, hogy menjünk-e tovább vagy nézzünk-e itt szét egy kicsit. Szétnéztünk...

A parkolóból keskeny ösvény vezetett be a rengetegbe. Olyan csodás, buja környezetbe csöppentünk egy pár lépést követően, amilyet még sosem láttam. Olyan volt, mintha egy pálmaházba lépnél, ahol a növények gondozója kicsit túlreagálta a munkáját. Nem olyan régen, a Grand Canyon bejegyzésemben említettem, hogy a Canyon aljában a növényzet Új-Zélandra emlékeztet. Hát akkor pontosan erre gondoltam. Vastagon nő a moha és mindenféle zöld akármi is a fák és sziklák minden oldalán. (Na ebből állapítsd meg, hogy merre van észak...) A levegő olyan súlyos, hogy szinte fáj lélegezni. A következő néhány kép remélem némileg érzékelteti azt a buja természetet, amiben a látogatónak itt része van.

Az ösvény végén egy kicsiny hidacska ívelt át egy hasadékon, ahol csak úgy ömlött a víz. Hogy honnan hova azt nem tudom, de hogy eszméletlen mennyiségben hömpölygött az éltető folyadék, az egészen biztos.

Ismét útnak indultunk. Az igen kanyargós úton nem lehetett túl gyorsan haladni, bár nem is akartunk. A számtalan kis vízfolyáson átívelő hidak, mind egysávosak és egy tábla jelzi, hogy melyik oldalról érkezőnek van elsőbbsége.

A következő komolyabb megállónk az alagút volt. A bejáratához érve a jelzőlámpa megálljt parancsolt. Az autóból kiszállva észrevettük, hogy óriási zöld papagájok csámpáznak az autók körül. Kea papagájnak hívják ezeket a nagyon jópofa madarakat. Tapasztaltabbak óva intettek tőlük, hiszen nagyon kíváncsiak, szemtelenek és szívesen vandálkodnak. Letörik az antennát a kocsiról, kilopják a kajádat, stb. Jó nagy méretes jószágok, éles, hegyes csőrrel, karmokkal felszerelkezve.

Kipapagájkodtuk magunkat, irány az alagút. Ismét óriási élmény volt a kicsit több mint egy kilométer. A keleti bejáratnál már komoly hó fogadott bennünket. A szakadékban egy pórul járt piros kis autó árválkodott, hogy miként került le az útról, talán sosem fogjuk megtudni.

A következő felvétel az alagút keleti szája. Azért elgondolkodtató, hogy ennek az alagútnak a kivájásához fogott hozzá egy maréknyi munkás csákányokkal, talicskákkal felfegyverkezve. Hát ööö nem is értem, remélem ez is csak egy jól hangzó legenda, ha mégsem, minden tiszteletem.

Megszámlálhatatlan kis patak, vízfolyás, kisebb-nagyobb folyó keresztezi az utat. Egész egyszerűen nem lehet megállni nem megállni. (Ejj de szép a magyar nyelv, ezt értesd meg egy magyarul tanuló külföldivel...) 

Visszafelé is próbálkoztam fotózni Mirror Lakes-nél, az időjárás sokkal jobb volt mint reggel. Mennyivel más a hangulata a képnek, ha van némi napfényünk, ami színeket varázsol a képeinkre. Érdemes összehasonlítani az előző felvételekkel.

...és fekete fehérben is...

A maga nehézségeivel együtt imádtam ezt a szakaszt, élveztem minden percét. A lebukó napunk azért még szépen megfestette a havas hegycsúcsunk csipkéit búcsúzóul. Gyönyörű aranysárga színei sziporkáztak a mögöttünk elterülő hegyek havas peremén.

Fekete-fehérben mennyivel másabb a hangulat.

Hullafáradtan és egy kicsit szomorúan értünk vissza a Te-Anau-i szállásunkra, mert innen már csak visszafelé vitt az utunk. Kicsit, de csak egy egészen kicsit csalódott voltam, hiszen nem tudtam szép fényekben lefotózni, amiért ilyen messzire eljöttünk. Ugyanakkor hálás is vagyok mert olyan csodát láttam amilyet még eddig soha, felejthetetlen kis kirándulás volt.

A másnap reggeli tiszta idő azért cseppentett egy kis jókedvet a reggeli KV-ba, de ezt majd legközelebb mesélem el.

Folytatása következik...

üdv

csl

Korán reggel, reggel? Nem, inkább éjszaka indultunk útnak Milford Sound felé. Az út olyan 120 km, ami nem nagy távolság, cserébe nagyon sok a látnivaló, fotótéma útközben. Nagyon jól tettük, hogy időben indultuk, cserébe elkéstünk. De erről egy kicsit később. Vak sötétben vágtunk tehát neki újabb kalandjainknak. Úgy terveztük, hogy a napfelkelte a Mirror Lakes mellett érjen bennünket. Bár aggasztóan felhős és még mindig esős volt az időjárás, azért bizakodtunk, hátha jobbra fordul. Hát sajnos nem így lett, rettenetesen kellemetlen, hideg, csípős időjárásunkat egy picit még jobban rontotta a rendületlenül szemerkélő eső. Tudod az a fajta, ami az őrületbe kerget. Most vagy essen rendesen, vagy hagyja abba, de ezt a szemetelést kéretik befejezni. Mirror Lakes onnan kapta a nevét, hogy a kis tavacska vízfelülete általában tükörsima, fodormentes, a háttérben a hegyek csodálatosan tükröződnek benne. Általában...

A nap ugyan felkelt, de egy cseppnyi változást sem hozott a reggelben azon kívül, hogy világosabb lett. Jól látszik a következő képeken, hogy milyen színtelen, döglött minden, viszont pont ez a hangulat adja meg a képek zordságát.

Ha az időjárás miatt nincsenek szép színeid, fényképezz fekete-fehér verziót. Én is így tettem. Nem voltam/vagyok elégedett, de azt hiszem kihoztam az időjárás kínálta lehetőségekből a maximumot.

Szokásomhoz híven itt is teljesen belefeledkeztem a fotózásban és az idő bizony elrepült. Csúnya nagy felismerés volt, hogy a Milford Sound-i lefoglalt hajókirándulásunkat nagyvalószínűséggel már nem fogjuk elérni. Ugye milyen jó, hogy időben indultunk? A 94-es számú út gyakorlatilag egy 121km hosszú zsákutca, csak ezen az egy úton lehet eljutni és vissza Milford Sound-ba. Útközben nem igazán van semmi, mármint lakott település, még egy nyomorult benzin kút sem. Népi hiedelem, hogy Milford Sound-on sincs benyakút, de ez nem igaz, viszont csak egyféle benzint kapsz és azt is egy automatánál kell kifizetni. Már majdnem a végcélnál van egy nagyon érdekes alagút. William H. Homer, társával 1889-ben fedezte fel ezt a nyerget, amit Homer nyereg-nek neveztek el. Homer javasolta elöször, hogy ezen a ponton kellene egy tekintélyes alagútat fúrni, ami beköti a „pezsgő” vérkeringésbe a környéket. Ezt az igen nagyszabású építkezést 1935-ben, mindösszesen 5 munkással indították meg, akik csákányokkal és talicskákkal állig felfegyverezve estek neki a gránithegy oldalának. Értem én, hogy az önbizalom szó szerint hegyeket mozgat, de azt azért egy kicsit alulkalkuláltnak érzem. Majd 20 évig tartott, de végül csak megcsinálták. Sokan az életüket adták az alagútért, mert bizony az időjárás nagyon mostoha ezen a környéken. A sátorban elszállásolt munkásoknak számtalan lavinával kellett szembenézniük az évek során. A hivatalos, végleges megnyitóra 1953-ban került sor. Azóta többször is modernizálták, világítással, tűzoltó berendezéssel és a kétsávossá való kiszélesítéséről is szó esik. Nagyon izgalmas volt mikor megérkeztünk az alagút szájához. Közlekedési lámpa irányítja az autókat, mivel igen szűkös, csak egy autó fér el benne. 1270m hosszan, erősen lejt az alagút a keleti oldalról a nyugati felé. Bár van némi világítás, mégis mondhatjuk, hogy tök sötét van odabent és ömlik a víz a plafonról. Nagyon nagy élmény volt. Az alagút után tovább tekereg az út egészen a szépen kiépített Milford Sound-ig.

Milford Sound a déli sziget legismertebb fjordja. Kipling a világ nyolcadik csodájának nevezte ezt a valóban egyedülálló, a jégkorszakban kialakult, mintegy 15 km hosszú öblöt. Mindkét oldalon magas, 1200m körüli hegyek szegélyezik. Az 1800-as évek elején fedezték fel, de nagyon sokáig szinte tökéletesen érintetlen maradt még a Maori őslakosok részéről is, mert nagyon nehezen lehetett megközelíteni. A fent említett alagút is csak 1953-tól segíti a érdeklődőket. Sokáig csak a Tasmán tenger felől vagy egyszerűen gyalogosan lehetett elérni ezt a meseszép helyet. Talán a legnépszerübb turista látványosság a déli szigeten. Magas, olyan 90%os páratartalom uralkodik egész évben és eszméletlen sokat esik az eső. Úgy évi 6500mm. Egy igazán esős napon akár 250mm is lejön az égből. Szerintem nekünk még ennél is több jutott. Nagyon szépen kialakított kis turistaközpontot találunk itt, tényleg a világ végén. Mint azt már említettem elkéstünk, éppen, de elkéstünk, vagy inkább pont időben értünk oda, viszont a parkolótól a kikötő egy kis séta távolságra van. Leparkoltuk a verdát és futottunk, mint a nyulak, hogy elérjük a hajónkat. Nem értük el, cserébe én négy oldali szívinkfartussal, kétoldali tüdő felrobbanással és végtag leszakadással értem célba. Hiába minden, nem vagyok már 20 éves, sem. A srác a hajótársaság pultja mögött igazán jó fej volt, mert átvariálta egy jelképes felárért a jegyünket a következő túrára. Volt egy kis időnk, hogy újra indítsuk a rendszereinket, mondjuk egy finom meleg kávéval. Míg a kikötőből battyogtunk vissza a turista centerbe olyat láttunk ami nem sok mindenkinek adatik meg. Ugyan csak néhány másodperc erejéig de láthattunk egy kivi madarat. Mikor végleg eltűnt a bokrok között kövér kis testével, mi csak álltunk ott földbe gyökerezett lábakkal és bambán bámultunk egymásra a  - te is láttad amit én? -  nézéssel. A kivi nagyon félénk madár, nem igazán lehet sokat látni belőlük, főleg egy ilyen forgalmas helyen. Még jó, hogy nem egyedül voltam, mert senki sem hinné el nekem.

Ezt a hajót mostmár biztonsággal elértük. Teljesen nyugodt tempóban csörgedezett ki a csipkézett öbölből, egészen a Tasmán tengerig. A folyamatosan szakadó eső legalább egy kicsit elállt, így a tető fedélzetről élvezhettük a szó szerint lélegzetelállító látványt. Sokáig gondolkoztam, hogy hogy írjam meg ezt a részét, mert nem tudtam, hogy miként tudom papírra vetni azt a szépséget amivel ott találkoztam. A csodálatos, eszméletlen, lélegzetelállító, lenyűgöző, stb. jelzőket már számtalanszor elpufogtattam az irományomban, de valójában nem is adná vissza azt a látványt amit ott láttam. Aki szereti a természet ilyen jellegű szépségeit, annak csak ajánlani tudom, hogy a saját szemével is nézze meg, ezt a valóban lenyűgöző helyet. Talán tényleg beszéljenek a képek a csicsás jelzők helyett.

Talán a következő képen a hajó méretéből lehet következtetni, hogy mekkora is a mekkora. Húúú hát nagyon nem kicsi...

A hajó egészen kiúszott a Tasmán tengerig, ami nem feltétlenül a barátságos mivoltáról híres. Itt szinte mindig viharos a tenger, nem egyszerű itt hajókázni.

A környező sziklafalakból megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb, óriási vízesések ömlöttek a fjord vizébe. Azért az esős időnek is volt áldásos hatása. Például nem voltak idegesítő szúnyogok, legyek. A Tasmán tengeren megfordult a sétahajónk és újfent nyugodt tempóban poroszkáltunk vissza. Olyan eszeveszett szélvihar kíséretében araszoltunk vissza, hogy csak a legkeményebbek maradtak a fedélzeten. Kitartottunk a végsőkig… A hajókirándulást előre lefoglaltam (amit ugye lekéstünk) és okkal választottam ezt a társaságot. Ez a turistahajó ugyanis bemegy az egyik nagyobb vízesés alá. Hát betartották ígéretüket és a hajónk szépen beúszott egy igen kövér vízesés alá. Csak a legbátrabbak tartottak ki a tetőfedélzeten, ahol kb. 5mp alatt tökéletesen bőrig áztunk, az élmény viszont felejthetetlen, szenzációs volt. Itt nem fotóztam, pánikszerűen dugtam az esőkabátom alá a masinát, nehogy elázzon.

Miután a visszautat a fűtőtestre rácuppanva hajóztuk végig, rendesen átázva, átfázva, a kantin felé vettük az irányt, ahol egy nagy tál forró lencsegulyásra emlékeztető levessel próbáltuk újra felmelegíteni kis testünket.

Nagyon jól esett egy kicsit átmelegedni és a finom forró leves új erőt öntött elcsigázott végtagjainkba. A kasszánál kifizeted a levest majd kiszeded az adagodat a kis tányérkádba. Érdekes... senki sem szedett kétszer, senki sem sumákolt... Aki akart enni még egyet, az természetesen ki is fizette, pedig a kutya sem ellenőrizte. Természetesen minden száraz váltás ruha a szálláson maradt, legközelebb okosabb leszek.

Egy kicsit még sétafikáltunk, fotografáltunk a kikötő mellől, majd visszaindultunk Te-Anau felé. Az eső alábbhagyott, majd teljesen elállt. Bár kezdett kitisztulni az idő, a felszakazodó felhőkből elkezdett szálingózni a hó, ami mitagadás sokkal kellemesebb volt. A visszautunk sokkal élménydúsabbra sikeredett mint az ideút, de ezt majd legközelebb mesélem el.

Folytatása következik…

üdv

csl

Új-zélandi kalandjaink következő fejezeteként, Wanakából az utunk Queenstown-ba vezetett. Sajnos már reggel érezhető volt, hogy vége a csodálatos időjárásnak, közeleg az eső, a hideg. Megérkezésünk óta, bár az időjárás nagyon szeles volt, szikrázó napsütésben autókáztunk egészen idáig. Bizony, ezen a részén a szigetnek nagyon sok a csapadék, szinte egész évben esik az eső. Gyanítható, hogy emiatt is olyan zöld minden. Mint azt egy nagy keleti bölcs mondotta volt: "A víz maga az élet". Nagyon jól nézett ki, hogy a felhők teljesen beültek a völgy vonulatába. Felhőbe be, felhőből ki. Nagyon izgi volt így autózni.

Nem túl messze Wanakától, ismét egy igen híres turista látványosságba ütközik a gyanútlan utazó. A Cardrona Bra Fence, azaz a cardrona-i melltartó kerítés. A kilencvenes évek végén kezdték a kerítésre aggatni a cicifixeket, napjainkban már több ezer díszíti az út szélét. Nem csoda, hogy Új-Zéland hivatalos mellrák alapítványának a fő jelképévé vált ez a hely.

Az időjárás egyre rosszabb lett. A hegyek közötti látótávolság gyakorlatilag néhány méterre csökkent, mivel a felhők tökéletesen kitöltötték a völgyeket. Állítólag csodásan szép helyeken autóztunk végig, bár mi semmit sem láttunk belőle, mint azt az alábbi kép is alátámasztja. A parkoló melletti információs tábla varázslatos panorámát ígért. Íme:

Sajnos, mire Queenstown-ba értünk, addigra már teljesen elvesztettük az addig minket kísérő kellemes időjárást, eső és élesen metsző szél tépázta kedélyünket. Mesés környezetben található Queenstown a Lake Wakatipu elnyújtott vékony S alakú tó partján. Bármerre nézzen is az ember, fenséges hegyekkel övezett panoráma tárul elé. Véleményem szerint, Queenstown a turisták igazi paradicsoma a déli szigeten. Itt tényleg minden megtalálható, amire a kedves utazó vágyik. A csodás tó önmagában rengeteg kikapcsolódási lehetőséget kínál, de lehet síelni, túrázni, hegyet mászni is. Ha nem az aktív pihenés híve vagy, akkor hamisítatlan új-zélandi környezetben kóstolhatod a finom helyi borokat, szervezett vagy egyéni bortúrák keretében. Nagy tervekkel érkeztünk meg, de az időjárás miatt kicsit átszerveztük az előre kitalált programot, és a gőzhajó kirándulást az öbölben töröltük a listánkról. Megnéztük viszont a Skyline Queenstownt, ahova egy lanovka viszi fel a látogatókat. Ezt semmiképpen sem akartuk kihagyni.

A hegy tetején természetesen étterem, kávéház, szuvenír shop és minden is található, amire csak szükségünk lehetett. Láttunk hegyi bringásokat akik sárosan, kismalac módjára érkeztek le a hegy tetejéről és alig várták, hogy a felvonó ismét a magasba repítse őket. A csodásan kiépített kilátó teraszáról rálátás nyílik a teljes öbölre és a környező hegyláncra, a The Remarkables-re. Utóbbi létezését készségesen elhittük, mivel semmi sem látszott a sűrű felhők takarása miatt.

Jól beebédeltünk, majd búcsút intettünk a városnak. Nem volt maradásunk. Erre a kedves kis városkára mindenképpen kell majd egyszer még időt szakítani, ide vissza kell térni. A városba érkezésünkor azt hittük, hogy az időjárásunk rosszra fordult, pedig az még nem is volt olyan elviselhetetlen. Sajnos még szamócább lett. Most már ömlött, nem csak esett és le is hűlt rendesen. Bizony eléggé elkeserítő volt, hiszen mesebeli tájon vezetett utunk, de valahogy mégsem tudtuk "felhőtlenül" élvezni. Borzasztó, hogy eljutsz álmaid helyeire és ömlik, szakadatlanul. Na jó jó, azért nem volt olyan elviselhetetlenül szörnyű. Délnek vettük az irányt, mint a gólyák ősszel, és a 6-os úton a Lake Wakatipu tó mentén elindultunk a következő állomáshelyünk Te-Anau felé. Amíg az út a tó partján haladt fantasztikus környezetben lehetett autózni, hiszen egy oldalról a tó, a másik oldalról hegyek kísérték utunkat. A 97-es útelágazástól kezdve a környezet érdekesen megváltozik, hiszen semmi érdekes nem volt ,amihez idáig tökéletesen hozzászoktunk. Szántóföld jobbról, szántóföld balról. Viszont rengeteg szarvast lehetett látni. Nagyüzemben tenyésztik ezen területen az agancsosokat.

Némi „színt” vitt az utunkba, hogy megálltunk egy szinte neve nincs település kocsmájánál, a Brown Trout Cafe-nál (Barna Pisztráng Kávéház). A csehó előtt egy bicikli és egy lelakott 4x4es Toyota (járó motorral) hirdette, hogy a műintézmény bizony üzemel. Sosem értettem, hogy mi tartja fent ezeket a helyeket, hiszen óriási vendég seregre, azért itt az Isten háta mögött két utcával jobbra, nem igazán lehet számíthat. És ezek szerint mégis. Még mielőtt betértünk megjegyeztem, hogy biztos a Toyota tulajdonosa bent kortyolja frissítő italát, és ezúttal nem kávéra gondoltam. Hát így legyen ötösöm a lottón. A pulthoz legközelebbi asztal mellett egy jó nagy, tagbaszakadt, vörös szakállas pali ült, melós ruhában, gumicsizmába és nem igazán kapkodósan iszogatta a sörét egy literes korsóból (gyanítom nem az elsőt). Beszédbe elegyedtünk, nagyon barátságos volt. Mondjuk a beszédbe elegyedtünk egy kicsit nagyképű, belátom. Ok ok, messze nem tökéletes az angol tudásom, tudod olyan Tarzan angolt beszélek (Tarzan szereti Jane), de azért gond nélkül boldogulok. Ez esetben viszont, teljesen elveszettnek éreztem magam, mert valami olyan erős skót, új-zélandi, savanyú sörszaggal átitatott akcentussal beszélt, hogy igen-igen kapaszkodnunk kellett, hogy megértsük, hogy mit is akar mondani. Érdeklődött, hogy hova tartunk. Miután elmondtuk, hogy Milford Sound a végleges úti célunk, legyintett, majd közölte, hogy azt igazán nem ajánlja, mert már elcsépelt és bár nem rossz, szerinte nem is az a legszebb. Nem rossz... érted..., mondjuk kinek mi a nem rossz. Nagy lelkesen asztallapnyi térképet vett elő és azon kezdte magyarázni, hogy miután beszereztünk egy tisztességes 4x4es telekjárót, mert jelenlegi járművünk a vicc kategóriát sem meríti ki, el kell mennünk egy bizonyos pontig, majd egy bérelt helikopterrel, vagy hidroplánnal tudunk a kiszemelt fjordhoz eljutni. Ez oda vissza mindösszesen három napot vesz csak igénybe. Ohh, hát mi sem egyszerűbb, mint ezt most és itt kivitelezni. Hát öööö talán majd legközelebb. Egyébként megtudtuk, hogy barátunk tagadhatatlanul skót gyökerekkel rendelkezik és kisgazdálkodó a környéken. 3000 birka, 3000 marha és 3000 szarvast nevelget, hogy biztosítsa a napi betevőt. Megnéztem a facebook oldalát és találtam egy képet, amin az 1 év körüli kisfia, cumisüveggel a szájában, boldogan ül, a fent említett Toyota platóján egy elvágott torkú, tocsogósan véres, kibelezett szarvas társaságában. Imádtam a palit, óriási figura volt.

Kávéval, élményekkel újratöltve folytattuk utunkat Te-Anau (ejtsd: Tyiánáú, a skót barátunktól tanultuk) felé. Az idő sajnos semmivel sem lett jobb. Bár nagyon jó hangulat uralkodott rajtunk, némi napsütés elfért volna, mi tagadás. Te-Anau-ba érve próbáltuk egy kicsit felfedezni a környéket, de annyira rossz idő volt, hogy inkább úgy döntöttünk, hogy bepunnyadunk, erőt gyűjtünk. Megérkeztünk következő szállásunkra, ahol a kutya sem várt ránk, viszont a recepciós kis bungi üvegajtajára egy a nevemre kiállított boríték volt kiragasztva, ami egy üdvözlő levelet és a szoba kulcsát tartalmazta.

Folytatása következik…

üdv

csl

A korábbi részeket itt tudjátok olvasni:

Isten Lábnyoma 1.rész

Isten Lábnyoma 2.rész

A Sydney Hobart vitorlás verseny az egyik legrangosabb, évente megrendezésre kerülő regatta. Minden évben december 26.-án dördülnek el a verseny kezdetét jelentő ágyuk a Sydney öbölben délután 1 órakor. A verseny szervezői a Cruising Yacht Club of Australia és a Royal Yacht Club of Tasmania.

A feladat igen egyszerűnek tűnik, hiszen a mezőny a napfényes Sydney öbölből indul és egyenesen délnek fordulva a csodálatos Hobart városánál kell átsuhanniuk a célvonalon. A táv mindösszesen 630 tengeri mérföld ami 1170km-nek felel meg. Ez a távolság a tenger hajózásban nem számít túlságosan nagynak, mégis ezt tartják az egyik legnehezebben teljesíthető vitorlásversenynek. A nehézségét az Ausztrália és Tasmánia között húzódó Bass tengerszoros jelenti. Ez az ördögi szakasz a teljes táv, mintegy egyharmadát teszi ki. A szakasz nehézsége abban áll, hogy különböző tengeri és légköri áramlatok itt találkoznak, ami mind embert, mind technikát a végletekig próbára tevő körülményeket teremthet. Az igen erős szél akár a 100km/h is elérheti, ami 8-10m magas hullámokat is képes korbácsolni. A verseny győztese a Tattersall's Cup kupát viheti haza, és a győztes hajó kapitánya egy órát kap a fő szponzortól a Rolex-től. Hát nem mondom, jól megerőltette magát a svájci órabirodalom, a győztes csapat tagjai maximum egy barackot kaphatnak a fejükre. Mivel sokféle kategóriában indulnak hajók, a „parányitól” a Maxi Yacht-okig ezért a verseny végértékelésénél természetesen figyelembe veszik a különböző hajók tulajdonságait, például a kalkulált sebességét a méretéből és egyéb karakterisztikájából számolva. Ezekkel a megjavított időeredményekkel redukálva hirdetik ki a verseny győztesét. A verseny másik győztese az a hajó, amelyik a leggyorsabban teljesíti a távot. Ezek a hajók, a Maxi Yacht-ok kapják természetesen a legnagyobb figyelmet. Ezek a vitorlások a legnagyobbak, a legkecsesebbek a maguk igen tekintélyes 30m feletti vízvonal hosszukkal. A következő képen a személyes kedvencemet láthatjuk, stílusosan fekete-fehérben. Black Jack névre keresztelték és az egyik leggyorsabb Maxi a mezőnyben. Nagyon tetszik a pepita minta a fenekén.

A verseny ötlete Peter Luke fejéből pattant ki 1945-ben. Pontosabban ő csak könnyed kis örömhajókázásra gondolt, de egy angol tengerész tiszt, Captain John Illingworth javaslatára, versennyé alakult át az alap ötlet. Azért arra finoman rávilágítanék, hogy míg Európa a világháború után próbálta leporolni a lelkét, itt Ausztráliában könnyed hajókázáson törték a fejüket a tisztes polgárok. Az első versenytávnak mindösszesen 9 hajó iramodott neki, majd 6 nap 14 óra és 22 perc múlva a Rani nevű jacht célba ért Hobart kikötőjében. 1 hajónak nem sikerült befejeznie a versenyt. Azóta jó néhány évtized eltelt és bizony a technika fejlődése ezt a sportágat sem kerülte el. Sőt, gyakorlatilag űrtechnikát vonultatnak fel a legtehetősebb csapatok. Ennek következtében kevesebb, mint másfél nap alatt abszolválják a távot a leggyorsabb hajók. A verseny nehézségét az is tükrözi, hogy még egyszer sem fejezte be az összes rajthoz álló hajó a távot. Sajnos a halálos balesetek sem kerülik el olykor a mezőnyt. 1998-ban megrendezett verseny második napján, olyan pokoli időjárási körülmények alakultak ki, hogy 5 hajó elsüllyedt, 55 tengerészt kellett menteni és sajnos 6 halálos áldozata is volt a viadalnak. Azóta szerencsére nem történt hasonló tragédia.

2018-ban, elsőként egy magyar hajó is a rajtvonalhoz állt. A magyar csapat, az M3 Team Hungary egy 52 láb hosszú TP52-es vitorlással indul az eseményen. A rajtot követően igen jól szelték a habokat, hiszen az előkelő 19. helyen vitorláztak, majd egy technikai probléma miatt (árboc törés) feladni kényszerültek a versenyzést. A következő kép kellős közepén találhatjuk kicsiny hazánk büszkeségét, a fehér vitorlája tetején egy kék négyzetet láthatunk.

Ezen a felvételen a jobb oldalon két fekete vitorlás fogja közre.  A felvételek a rajt után kb. 20 percel készültek.

A verseny leggyorsabb hajója 2018-ban a Wild Oats XI volt, természetesen Maxi Yacht, csodás 30m-es hosszával agyba-főbe veri a mezőnyt, már 9 alkalommal győzött. A verseny előtti bemelegítő alatt fél vitorlázattal csordogált.

A verseny befutója nagyon szoros volt, az első és a második helyezett között csak 28 perc különbség volt, míg a második és harmadik hajó között mindösszesen 1 perc. A Wild Oats XI tavaly is szuper gyors volt, olyannyira, hogy rekordot is döntött, de a győzelmet elvették tőle, mert állítólagosan majdnem nekiment egy vetélytársának a rajt közben. 1 óra büntetéssel sújtották és a győzelem az LDV Comanche ölébe pottyant, amely 1 nap 9 óra 15 perc 24 másodperces idejével több mint 4 órával javította meg az érvényes csúcsot. A nem hivatalos csúcs azért a Wild Oats XI nevéhez fűződik 1 nap 8 óra 48 perc 50 másodperc.

Először 2017-ben láttam a verseny rajtját, de sajnosa a helyszín ahol voltam, nem tette lehetővé, hogy értelmezhető képeket készítsek. Már akkor elhatároztam, hogy a 2018-as rajtot egy már előre felderített pontról fogom fotózni. Minden évben nagyon sok ember kíváncsi az eseményre, nagyon népszerű. Mivel nem akartam a jó pozícióról lemaradni, jó korán felkeltem és elautóztam a North Head-re, ahova még a kismillió érdeklődő előtt érkeztem. Egy 30 perces séta után elértem célom, a Fairfax Lookout-ot. Egy indiai biztonsági őr nézett rám kérdően, (a felállított TV kamera őrzése miatt volt ott), hogy mi a fenét keresek ilyen korán a helyszínen. Nagyon kedves volt, hellyel kínált a napernyője alatt, jót beszélgettünk. Nem volt más hátra mint kivárni azt a jó néhány órát a startig. A feladat megoldásához 16-35mm, 50mm, 70-200mm és a jó öreg, de megbízhatóan működő 300mm-es optikáimat használtam. A mellettem felállított TV kamera oldalára a 9.5-9500mm 1.7 ZOOM felirat díszelgett, kicsit irigykedve mustrálgattam. A legnagyobb problémát a fényképezésben a napszak jelentette. Pont akkor kellett fotóznom, mikor tetőpontban van a nap és a hőmérséklet is nagyon magas. Ilyenkor gyakori a légrezgés, ami a képeket elmosódottá teszi. Ebből kellett a maximumot kihozni. Jó gyors záridőt, átlagos 5.6-os blendét állítottam, az ISO értéket a kamerára bíztam, hogy azzal már ne keljen foglakoznom, tudjak a témára koncentrálni. Az álláspontom nagyon jó volt, mert egy magas part tetejéről próbáltam lencsevégre kapni a hajókat. Talán egy kicsit messze voltam, de sebaj, jövőre keresek valami közelebbit vagy beszerzek egy nagyobb optikát. :-)

Időközben megérkezett egy kis társaság, két fiú és két lány. Az egyik fiú argentín, a másik angol, az egyik lány holland, a másik német. Mint megtudtam 25-30 évesek és éppen a Föld körül hajókáznak. Patagóniában találkoztak, vettek egy hajót és már 3 éve szelik a habokat. Hogy mindezt miből finanszírozzák azt fedje jótékony homály. Kedélyesen beszélgettünk, majd megérkezett egy középkorú pár akik Svájcból érkeztek és nézz oda épp egy Föld körüli hajóúton vannak. Mondták, hogy bizony a hajójuk már nem mai darab, így ha visszaérnek Európába, megkeresnek egy-két hajóépítő céget, mert kellene egy új ladik. Valahogy felmerült bennem a kérdés, hogy miért csak én nem hajókázok a Föld körül? ...mindegy…

A hatóságok nagy erőkkel vonultak ki a rendezvényre, hogy segítsék a zökkenőmentes lebonyolítást. Minden sarkon mentők, tűzoltók, rendőrök vigyázták a tömeget. 12 rendőrségi helikoptert számoltam meg az égen. Katasztrófavédelmisek járkáltak körbe, hogy segítsenek, ha valaki bajba kerül. Természetesen mindenhol mobil wc-k, kajás, ivós, fagylaltos bódék. Azt azért hozzátenném, hogy egy Magnum ugyanannyiba került, mint egy sima benzinkútnál. Nem húzták le dupla, tripla árral az embereket csak azért, mert esemény van.

A Sydney öböl kijáratánál egy sárga bójasor jelezte az érdeklődő hajóknak, hogy hol kell szabadon hagyni az utat a versenyzőknek. Mint az várható is volt rengeteg hajó gyűlt össze, mindenféle méretben. A legelvetemültebbek kis kajakokkal lavíroztak a rendesen hullámzó öböl vizén.

Eszméletlen nyüzsgés kerekedett, mind a vízen, mind a szárazföldön. A versenyzők bemelegítésképpen le-föl vitorláztak az öbölben, természetesen fél gőzzel. Csodálatosan szép időjárás közepette, 30 fok melegben, sziporkázó napsütésben dördült el a startot jelző ágyú. A start pillanata.

Nekiiramodott a mezőny. A Black Jack nevű vitorlás már az elején igen komoly előnnyel vette az első fordulót és komoly tempót diktálva elhúzott a mezőny elől. Azért a többi hajó sem behúzott kézifékkel vitorlázott, a rajtot követő 30-45 percben minden hajó elhagyta az öböl vizét és a nyílt óceánon szelte a habokat a csodálatos Tasmánia felé.

Jó szelet tengerészek…

üdv

csl

Burkes Pass aprócska kis település, úgy 22km-re fekszik keleti irányba Lake Tekapo-tól. Itt töltöttük első éjszakánkat. A napfelkeltéről lemaradtam, de talán megbocsátható, hiszen mire előző nap ágyba kerültünk addigra már vagy 40 órája voltunk talpon és jó 2000km-rel arrébb a földgolyón. A napfelkelte kimaradt, de a délelőtti fények sem voltak teljesen elhanyagolhatóak. Kicsit körbejártam a szállásunkat, váltottam egy pár szót a tulajjal, egy nagyon kedves hölggyel, akinek a festményeivel volt az apartman dekorálva. Egy kis galéria is volt, ahol a többi alkotását is meg lehetett tekinteni. Tettem egy kis sétát a ház körül és azért eszembe jutott, hogy valakinek ilyen kilátás jutott a hátsókertből…

A főút másik oldalán, pont a motellel szemben, egy nem is tudom, hogy miként jellemezzem épület együttes volt. Volt ott 1000 éves benzinkút, szuvenír shop, kis kávéház, kovácsműhely, de vehettél faragott kerti asztalt is. Szóval tudod, az a hely, ahol a dúsított urániumtól a szőnyeg porolóig mindent megtalálsz. Eszméletlen hangulatos kis útkereszteződés volt.

...mint megtudtuk, a legközelebbi WC 21km...

Tovább indultunk, és hát mivel utunk keresztül vezetett Lake Tekapón igy ismét meg kellett állni egy kis időre, Az egyik kávé shop-ban olyan kapucsinót készített nekem egy idősebb hölgy, hogy azonnali házassági ajánlattal álltam elébe. Tökéletesen elpirult, majd megköszönte és hozzátette, hogy "You made my day already"… tehát, hogy innentől már nem lehet rossza napja.

Utunk tovább a 8-as úton folytattuk. Úti célunk, Wanaka város volt. Na azért nem egyből Wanaka, még sok mindent meg kellett nézni út közben. Az volt a jó, hogy nem voltunk senkihez és semmihez sem kötve. Ha úgy döntöttünk, márpedig néhányszor megesett, letértünk a főútról, hogy megnézzük egy kicsit a „vidéki” Újzélandiát. Mivel utunk a 8-as számú főúton haladt úti célunk felé, így kénytelenek voltunk elmenni, megnézni a következő nagy tavat Lake Pukaki-t. Gondolhatjátok, milyen kínokat kellet itt kiállni. A három nagy tó közül ez a legnagyobb, vize kristálytiszta  és ennek is hasonlóan gusztustalan színe van. Az érdekes színét a környező hegyekből kimosott ásványoknak köszönheti, emiatt ilyen lehetetlen zöldes, világoskékes nem is tudom milyen.

A harmadik nagy állóvizünk eredetileg nem szerepelt az itinerünkbe, de ki tilthatta meg, hogy letérjünk a főútról. A nem túl zsúfolt 8-as úthoz képest a mellékutak szinte teljesen kihaltak. Egy árva autóval sem lehet találkozni. Azért beismerem egy kicsit szokatlan volt. Tökéletesen autómentes táj.

Átlagos autóknak használható út kb. a tó feléig visz. Onnantól a 4x4 terepjáró és némi vezetési rutin azért nem elhanyagolható. A következő képen látható ahogy a hegyre Z alakban hasít fel az út. Ezt a szakaszt Béci képességeit és korlátait figyelembe véve kihagytuk, így visszatértünk eredeti útitervünkhöz.

A táj egyre jobban megváltozott, kezdünk bemenni a hegyek közzé. A kanyargó útszalag mentén megálltunk egy kis pihenőre egy kiépített parkolóban a Lindis Pass Lookout-nál. Felfedeztük, hogy néhány elvetemült emberke libasorban mászik fel a szomszédos hegygerincre. Hát nehogymá mi ezt kihagyjuk… irány a gerinc. Teljes fotós felszereléssel a hátamon, nekiiramodtunk a hegygerincnek, az elején lelkesen, a végén már csak vánszorogva az éltető oxigént sűrűn kapkodva. Volt lihegés mire felmásztunk. A következő képeken azért érezhető, hogy milyen magasra is caplattunk fel. A parkoló autók közül jobbról a második fehér pötty Béci. Leírhatatlan látvány tárult elénk…

Wanaka viszonylag nagy városnak számít a déli szigeten a maga 8500 lakójával. A Wanaka tó csücskében helyezkedik el, körös-körül hegyek határolják. A város gyakorlatilag a turizmusból látja el magát. Télen, nyáron özönlenek a sportolni vágyók, főleg az extrém sportok a legnépszerűbbek. Síelni, hegyi bringázni, hegyet mászni, ejtőernyőzni, gyakorlatilag mindenféle sportot ki lehet itt próbálni, mindösszesen két dolog kell hozzá: megfelelő mennyiségű vér a pucába és egy jó kövér pénztárca. Minket nem az extrém sportok szeretete hozott ebbe a csodás kis városkába. Van egy nagyon különleges fa itt a tóban. Nem írtam el, nem a tó partján hanem a tóban. Hát ha a kis kápolna a legtöbbet fotografált épület, akkor ez a legtöbbet fényképezett fa az egész szigeten, az már tuti. A legenda szerint valaha, vagy 100 évvel ezelőtt, egy állatok terelésére épített kerítés póznából nőtt ki ez a kis fa. A kerítés azóta már teljesen eltűnt és a tó is egy kicsit kijjebb terpeszkedett. A fa dacol  a szeles, hullámos elemekkel. Nem is értem, hogy miként tud életben maradni, miért nem mossa ki a víz a gyökerét. A helyi hatóságok tervezik, hogy körbekerítik, mert az idióta turisták mindig fel akarnak rá mászni, hogy azon fotózkodjanak és félnek, hogy tönkreteszik egyszer. Kár lenne érte.

Térjünk vissza egy kicsit a szállásunkhoz. Talán az egész túránk során ez volt a leggyengébb szállásunk. Nem igazán volt választási lehetőségem a foglalásnál, mert már nem volt más az adott napokra. Eszi nem eszi, nem kap mást. A szoba egyébként tiszta volt csak kicsit az egész épület egy kollégiumra emlékeztetett, de úgy rendesen minden elemével felszerelve. (Az éjszaka közepén, egy üres kólás dobozzal focizik egy idióta a folyosón, természetesen tök részegen.)

A szoba ajtaján egy plakát részletesen taglalja, hogy mit tegyél ha földrengés van. Kérdezetem is a recepciós csajszitól (vagy fél kilogram pirszing volt az orrába szegecselve, remélem nem megy elektromágnes közelébe… vicces lenne…), hogy ez mennyire komoly. Azt mondta, hogy ne wörizzek (aggógjak) ha kis földrengés van azon csak majd mosolygunk utána, ha nagy van akkor meg tök mindegy, hogy hova bújok. Hát klassz… A nagy francia ágy feletti festmény dekorációra azért hagyok némi időt… Nekem sokáig tartott míg feldolgoztam. Hiába minden, a művészettel nehéz vitatkozni.

Azért mindent összevetve teljesen rendben volt a kis helyünk, és ráadásul a városközpontba tették le.

A szállásunk elfoglalása után egyből felkerekedtünk, hogy lencsevégre kapjuk a fánkat. Kellemes kis séta következett a tó partján. Óriási szélvihar társaságában tettük meg az utunkat a kavicsos tóparton.

Sajnos a sűrű időbeosztás miatt nem nagyon volt lehetőségünk, hogy a legmegfelelőbb napszakoban fényképezzünk, akkor kattogtunk mikor ott voltunk. Ez most is így történt. Borzalmas hullámok korbácsolták a vizet és a nap is kezdet lassan eltűnni a horizont mögé. Hát mitagadás, nem sok fényünk maradt. A lemenő napnak nagyon szép arany színei vannak, már ha nem takarja az eget vaskos felhőréteg, mint jelen esetben történt. Ismét rengeteg fotós között kellett kiválasztani a számomra legmegfelelőbb pozíciót. Gyakran nem is gondolnák az emberek, hogy tájképet fotózni mennyire összetett feladat. Mivel itt is eléggé komplex szituációval találtam szembe magamat, ezért ismét multi expozíciót alkalmaztam. Azonos pontról, állványról, több képet is csináltam. Sikerült egy kép erejéig a felhők mögül kibújó napsugarakat is elcsípni, ami az őszi, sárga leveleket csodásan kiemelte. Ezt a kockát gyors záridővel készítettem, hiszen nem akartam, hogy a levelek bemozduljanak. Egy képkockánál a háttér hegyeire koncentrálta. Egy külön felvételen a hullámzó vizet örökítettem meg hosszú záridővel, de nem túl hosszúval, hogy szépen elkenődjön, de mégis kivehető legyen a hullámzás. Némi dinamikát kívántam a képbe belecsempészni. Ezeket a képeket olvasztottam egybe később. Azt hiszem a végeredmény kellőképpen visszaadja a hangulatát ennek a szeles délutánnak.

Készítettem fekete-fehér verziót is. Érdekes megnézni, hogy mennyire meg lehet változtatni ugyanannak a képnek a hangulatát egy kis utómunkával. Ez a kép is a nappalink falán kötött ki, hasonló méretben nyomtatva, mint a kápolna.

A következő kép is a kedvenceim között van. Kemény, kontrasztos, pontosan az ellentétje az előző panorámának. Pont emiatt teszik nagyon.

Másnap a finya-nyamnya reggeli után megindultam, hogy keressek egy tisztességes kávét. 1 perc sétára, egy kiszuperált garázsban berendezett kis kávézóban találtam meg a reggeli serkentőmet, amit a felhőkbe burkolózott hegyi panoráma társaságában hörpintettem fel.

Sajnos a sötét fellegek előre jelezték az időjárás alakulását, jött a rossz idő... de ezt majd legközelebb mesélem el.

Folytatása következik…

üdv

csl

A korábbi részt itt tudjátok olvasni:

Isten Lábnyoma 1.rész

Már nem emlékszem pontosan, de valaki egyszer azt mondta nekem, hogy Tasmánia az utolsó paradicsom, viszont Új Zéland az Isten lábnyoma. Egy másik találó meghatározás szerint: Új Zéland…? Ott nincs semmi, viszont az a semmi gyönyörű.

Az igazat megvallva, alföldi gyerek lévén sosem gondoltam volna, hogy valaha ezen földi életem során eljutok Új Zélandra. Debrecen - Christchurch távolsága légvonalban egy könnyed 17700km, ami lássuk be nem kevés. Talán nincs is messzebbre lévő lakható terület kicsiny földünkön. Nade hol is tette le a Teremtő Új Zélandot? Ausztrália keleti partjaitól úgy 1500-2000km-re található. Minden bizonnyal a legelszigeteltebb ember lakta terület, mert minden irányba ezer kilométerekre sincs semmi, de nagyon semmi. Anktartisz délre, Ausztrália nyugatra, északra, keletre pedig sok-sok kilométerre semmi komoly, semmi említésre méltó. Elszigeteltsége bizonyos szempontból az előnye, szinte érintetlen természettel találkozhatunk az igen gyéren lakott szigeteken. Két nagy részből áll, az északi és a déli szigetből. Mivel pont egy geológiai törésvonal mentén terül el, vulkanikusan eléggé aktív és a földrengések sem ritkák. Nem egészen öt millió ember lakik a kb. háromszor nagyobb területen mint Magyarország.

Régóta dédelgetett álmom valósult meg, mikor egy hétfő éjszaka 00:40-kor landolt a JetStar légitársaság 320-as Airbus repülője, kicsit több mint három óra repülés után Christchurch repülőterén. Érdekes volt, hogy a repülőből kiszállva, a terminál bejáratánál egyből egy Vodafone-os standdal találja magát szemben az ártatlan utazó, azonnal tudsz nem túl nagy összegért telefon kártyát venni. A pult mögött egy mindig mosolygó valamilyen távolkeleti gyökerekkel megáldott kislány, olyan sebességgel cserélte a mobilomban a kártyát, hogy még a nagy Rodolfó is meghajolt volna a mutatvány előtt. Ja, át is állította, hogy rögtön tudjam is használni, a magyar nyelv nem volt neki akadály. Nagyon hasznos volt. A bérelt autó átvétele is szuper gördülékenyen ment, bár nem volt túlságosan kedves a hölgy, de tudjuk be annak, hogy ki az a hülye, aki éjjel 1-kor akar kocsit átvenni… hát én… A vadiúj fehér Toyota Corolla kint várt bennünket a parkolóban. Rendszáma alapján a Bertalan keresztnevet kapta, barátainak csak Béci.

Az első, szó szerint mellbevágó élményben akkor részesültünk, amikor kiléptünk a reptér klimatizált épületéből a szabad levegőre. Olyan tiszta, olyan súlya van a levegőnek, hogy szinte fájt lélegezni.

Hát akkor kalandra fel, irány Lake Tekapo. Precízen megtervezett utazásunk első állomása Lake Tekapo volt. Jó 200 km-t kell autózni ehhez a csodálatos tóhoz. Bevallom az út nem volt túlságosan izgalmas, lapos eseménytelen tájon vezet az út. Azért reményre adott okot, hogy a távoli horizontot veszedelmes hegyláncok csipkézték.

A főutak igen érdekesek. 1+1 sáv. Ennyi. Nincs multi nagy autópálya, brutál, többszintes kereszteződésekkel. Néhány kilométerenként be van toldva egy plusz lassú sáv, ahova a lassabb járművek kihúzódhatnak, (pl. lakóautók) így a gyorsabbak megelőzhetik őket. Nagyon tetszett ez a rendszer. Ja, senki sem volt ideges, ha beszorult egy lassan csordogáló lakórezidencia mögé. Elég lassan haladtunk, mert sűrűn meg kellett állni bambulni egy kicsit a tájat, a környezetet. Első komolyabb megállónk, ahol a fényképezőgép is előkerült egy fogalmam sincs hogy hívják tó mellett volt.

Lassacskán betekergőztünk a hegyek közé. A táj jelentősen megváltozott, előnyére, teszem hozzá. Kezdett nagyon izgalmassá válni a kis utazásunk.

A hegyek lábánál csodálhattuk meg elsőként azt a fű színt, amilyet még nem láttam. A lehetetlen zöld réteknek elengedhetetlen tartozékai a birkák. Sok, megszámlálhatatlan. Érdemes egy pillantást venni a következő képre, hogy hány pici fehér pontot lehet felfedezni a zöld szőnyegen.

Három nagy tó van a déli szigeten. Lake Tekapo, Lake Pukaki és a Lake Ohau. Ha északról déli irányba haladunk, az említett sorrendben szépen végigjárható ez a három mesés tó. Lake Tekapo igen kedvelt turista látványosság. Déli csücskénél található kicsiny települése, ami jórészivel éttermekből és szuvenír shoppokból áll.

Talán a legnagyobb turista látványosság, a közvetlen a tó partján álló, Church of the Good Shepherd (szabad fordításban: A Jó pásztor temploma) kis kápolna, amit a környék első templomaként építettek 1935-ben. Talán a leglátogatottabb látványosság az egész szigeten, de az biztos, hogy a legtöbbet fényképezett. A fotósok imádják, több okból is. Csodálatos környezetben építették fel, körbe hegyek, lehetetlen kék színű tó. Elképesztő panoráma veszi körül ezt a nem túl nagy épületet. A tó színe olyan kék, amilyen már nincs is. Csalás, olyan mint amikor a gyakorlatlan retusáló túltolja a Photoshop-ot… Pedig de, ilyen kék. A másik igen komoly ok, amiért a fotósok kedvelik e kicsiny kápolnát, hogy nagyon jó előteret biztosít, amikor a tejutat akarod megörökíteni. Ezt majd később részletesebben kifejtem. Fotózni igen könnyű, szinte adja magát, remek kompozíciós lehetőségeket kínál. Gyakorlatilag minden oldalról lehet jó képet csinálni róla. A legnagyobb kihívás a rengeteg, végeláthatatlan sorokban özönlő turista. Főleg kínai. Egyik előző bejegyzésemben már említettem a kínai utazó egyedi mivoltát, hát ez itt sem volt másképpen. Sokan vannak, hangosak és nem igazán törődnek azzal, hogy más is van még ezen kicsiny planétánkon népes táborukon kívül. Az alábbi kép talán, az egész túránkon készített néhány (néhány 1000) kép közül a kedvencem. Nincs rajta egyetlen egy ember sem. Hogy miként lehetséges ez? Mint mindig, most is a fekete mágiát és a woodoo varázslatokat hívtam segítségül… Na jó nem, csak egy finom kis trükk. A gépet állványra tesszük, és rögzítjük a kívánt kompozíciós és expozíciós beállításokat. Majd távkioldóval, hogy nehogy a gépünk bemozduljon, megfelelő időben kattintunk, majd megint, majd ismét… és így tovább. Már nem emlékszem pontosan, de vagy 25-30 képet csináltam. Mivel az emberek folyamatosan mozognak, ezért utólagos feldolgozás során, az elkészített képeknek csak az „ember mentes” részeit használtam fel, mint egy puzzle-t darabonként illesztettem össze. Jó móka volt, úgy két teljes estét mókuskodtam vele, mire a kívánt eredmény megszületett. Úgy gondolom mindenképpen megérte. Azóta sem tudom eldönteni, hogy a színes vagy a fekete-fehér verziót szeretem jobban. Mindenesetre, azért a nappalinkban a fekete fehér verzió egy 1 méteres nyomat formájában felugrott a falra. Döntsetek magatok, kinek melyik a befutó. Íme.

A kápolnától nem messze egy kis emlékmű található, amelyet a pásztor kutyák tiszteletére emeltek. A 19. században skót pásztorok érkeztek a területre és az ő hűséges segítőik voltak a skót collie-k. Ezen kutyák segítsége nélkül nem tudták volna így felvirágoztatni a helyi állattartást.

A színek tekintetében abszolút nem lehet okunk panaszra, hiszen az ősz vége a fák levelein is éreztette jelenlétét. Csodaszép napsütéses időben csak úgy szikráztak az aranysárga levelek.

Miután jól kifotóztuk magunkat és a metsző szél csontig átfújta minden porcikánkat, visszaautóztunk a szállásra. Egy kis pihenés után ismét felkerekedtünk. Nem a következő állomáshelyünkre, hanem vissza a kis kápolnához, az éjszaka kellős közepén. Olyan koromsötét volt, hogy az orrunk hegyét sem láttuk világítás nélkül. A hold is egy keskeny kis kiflit formált az éjszaka fekete leplén, amelyen zilliónyi apró csillag szikrázott. A tejút csodás, intenzív sávként ragyogott a kis kápolnánk felett. Mint elébb említettem, ezért is oly népszerű a fotósok körében ez a kis hely. Szinte nulla fényszennyezés és kristálytiszta levegő. A közelben van is egy jelentős obszervatórium. Jelentem, nem mi voltunk az egyetlen elvetemültek, akik az éjszaka közepén felkerekedtek egy kis éjszakai fotózásra. Szinte kerülgetni kellett a fotós kollegákat a kiállított állvány erdő rengetegében. Találtunk remek álláspontot, szaporán dagadt a memória kártya. A felvételek 16mm-es optikával készültek, ami igen nagy látószög. A zár 25mp-ig engedte be a csillagfényt az érzékelőre. Az 25mp alatt egy 5500 Kelvin fényértékű kis lámpával 2mp-ig az előtér kis kápolnáját fényfestettük. A végleges felvételek megint több rétekből állnak össze. Ugyan a kép 1 expozíció, az utómunka során a felvételt megsokszoroztam, és minden egyes rétegen egy bizonyos képelemre koncentráltam. Az előtérben lévő épület egy réteg, az éjszaka feketéje egy réteg, a csillagok egy másik és így tovább… Ezúttal is készítettem fekete-fehér verziót is, ami asztrofotográfiában nem gyakori, hiszen a csillagok igéző színeit így elveszítjük. Nekem mégis nagyon tetszik a végeredmény, de a döntés ismét a Te kezedben van kedves olvasó… melyik a jobb?

Hullafáradtan autókáztunk vissza kis szállásunkhoz, nem kellet altatni senkit. Óriási szunya következett, hiszen kellett az energia a következő kalandokra is. A következő napok sem teltek élmény nélkül, de ezt majd legközelebb mesélem el.

Folytatása következik…

üdv

csl

Neem nem… nem az a Grand Canyon Arizónában, amire Te kedves olvasó gondolsz. Ez egy kicsit kisebb, de azért igen tekintélyes méretekkel büszkélkedhet ő is. Nem ásta a Jóisten olyan mélyre, szélesre, cserébe csodálatos burjánzó növényzettel, vegetációval tömte tele. Blackheat kis települése mellett található a Blue Mountains hegységben, Sydney-től egy jó két órányi autókázásra. Egy egész napos séta a kb. 6km-es, szépen kiépített útvonal, amely egy teljes kört ír le. Ez azért is jó, mert egy kitikkasztó túra után a kiindulóponthoz jutunk vissza, nem kell aggódni a kocsi parkolása miatt. Többféle útvonal is van, de ez a legnépszerűbb.

A képen kivételesen nem én vagyok látható. :-)

Hát mit mondjak, azért elég rock-os (szó szerint) végigmenni rajta, de mindenképp megéri. A 6 km nem tűnik soknak, de a túra eleje és vége végeláthatatlan lépcsők sorozata. Nem tudom mennyi, de valahogy le kell menni a kanyonba aztán meg vissza is kell mászni. Na hát ez nem semmi. Kis csapatunk a végére totál kikészült, mindenki elfáradt és tisztességes izomláz kísérte a következő napok közérzetét. Mondanom sem kell, engem, mint ötletgazdát nem övezett dicsfény a többiek részéről a 6 milliomodik lépcső megmászása közepette, de a végére mindenki csak a szépre emlékezett. A nap hőse mindenképpen a gyermekem volt, aki szintén végigcsinálta törékeny kis testével a felnőtt embert (átlagos puding fajta) is próbára tevő feladatot.

Lent, a kanyon aljában egy teljesen más világba csöppen a túrázó. Minden csupa zöld, mindenről csöpög a víz, kicsit olyan mint Új Zélandon. A moha olyan vastagon nő, hogy a perzsaszőnyeg készítő mesterek sírva könyörögnének a receptért a Teremtő előtt. Nagyon tetszett, hogy a túraútvonal kialakításánál próbálták a környezetbe legjobban illő lépcsőket készíteni. A kanyon aljában durván faragott kőtömbökön kell mászkálni, csodásan beleolvad a környezetbe, nagyon szépen megépítették.

Ezen a túrán debütált a 16-35mm-es nagyon nagyot látó optikám. Minden centet megért. Tűéles saroktól-sarokig. Szuper finoman működik, nagyon jó vele fotózni. Ez a kép a kedvencem a kis túránkról.

Utunk során sok gyíkkal találkoztunk, kicsivel, naggyal. A nagy alatt azt értem, hogy jó félméteres. Igazi kis dínók. Nem véletlenül forgatták ezen a vidéken az eredeti Jurassic Park film egyes jeleneteit. Amúgy teljesen ártalmatlanok, ezek sem akarnak felfalni.

Mindent összevetve csodaszép környezetbe barangoltunk, mindenképp megérte a napokig tartó izomlázat. Kis feleségem azért néha vágyna egy kis síkságra. Felvetettem, hogy megnézhetnénk a sivatagot. Ki tudja, lehet egyszer még onnan is küldök Nektek képeket...

üdv

csl

Nagyon Sok Boldog Szülinapot Kívánok Anyukámnak!

Bár elég sok km választ el tőle, mégis nagyon közel van hozzám...

Auguszus 20.-a kicsiny hazánk történetének igen jelentős mérföldköve. Mint tudjuk, államalapításunkat ünnepeljük e jeles napon. Egész napos rendezvények szerte az országban és este az elmaradhatatlan tűzijáték. Mindez nagyon szép, viszont számomra egészen más miatt különleges ez a nap, ugyanis 08.20.-a, a szülinapom. Idén egy kicsit másként ünnepeltem mint eddig. Ezidáig minden évben valami kis party-t rendeztünk családi és baráti körben egyaránt, amit mindig nagyon élveztem, viszont idén egy kicsit más ajándékkal leptem meg magamat. Elmentem a Blue Mountains hegységbe egy napra tekeregni, teljesen egyedül a fényképező gépem társaságában. Jó, tudom, egyáltalán nem hangzik valami nagyon különlegesnek, de nem igazán szoktam ilyet csinálni. A túráinkra mindig többen megyünk család, barátok ami nagyon jó, remek móka, viszont nem tudok úgy fényképezni ahogy én szeretnék. Érthető módon rettentő unalmas a többieknek, hogy én órákat, szó szerint órákat elbíbelődnék egy-egy témával, helyszínnel.

Eredetileg az Empress Falls vízeséshez akartam menni, de megváltoztattam a tervemet, mert már vagy három hónapja nem esett az eső, ezért attól tartottam, hogy a vízesés teljesen száraz lesz. A tartalék úticélom a Hanging Rocks nevezetű szikla formáció volt. Mindent mérlegelve úgy döntöttem, hogy a sziklánál kezdek napfelkelte előtt egy kicsivel. Utánanéztem, hogy a nap 75°-on fog kibukkanni a horizont mögül, ami tökéletesnek ígérkezett, hiszen szemből és egy kicsit oldalról világítja majd meg a sziklámat. A probléma mindösszesen csak annyi volt, hogy a nap 06:33 kor ébred ami elég korán van. Figyelembe véve, hogy az út két és fél óra, legalább és akkor még nem számoltunk azzal a kellemes egy órás kis sétával, ami a parkolóból a szikláig vezet. Könnyed fejszámolás után ráeszméltem, hogy egy kis tartalékkal számolva is 02:00-kor illene elindulnom otthonról. Na hát én eléggé korán kelő típus vagyok, de ez még nekem is karcol egy kicsit. Sebaj, hátha kárpótol a napfelkelte. Jelentem teljesen bolond vagyok, mert 01:45kor kipattant a szemem magától és indulhatott a kaland. Mint forró kés a vajon úgy suhantam át Sydney városán, ami nagyon ritka, alig találkoztam autóval. Hát igen, a tisztességes emberek (a feleségem vadul bólogat) ilyenkor még csucsukálnak a javából. Még egy megálló is belefért, ahol megtápláltam testemet egy KV+fánk kombóval. Tudod, az a jófajta vanília pudinggal töltött, csokival leöntött szörnyszülött... Jól kalkuláltam, mert időben az úti célként kitűzött parkolóban voltam. Hát akkor, kalandra fel! Nem vagyok félős, de bevallom, fent volt a kúp rendesen, míg a korom sötétben egy óráig gyalogoltam a teljesen elhagyatott erdőn keresztül. Bármelyik pillanatban a nyakamnak ugorhatott volna egy tigris például... köztudott, hogy itt Ausztráliában minden sarkon egy fenevad lesi a gyanútlan, arrajáró lüktető ütőerét… öööö… nem…

Végre elértem végcélomat, vagyis csak azt hittem... Az út véget ért. Viszonylag erős fejlámpám mintha egy feneketlen kútba világítana. Elővettem a táskából a még erősebb tartalék lámpát, de az eredmény ugyanaz, azaz semmi. Bármerre néztem mindenhol szuroksötétség volt. Nem mertem tovább menni mert attól tartottam, hogy egy óvatlan lépés és a hasadék aljában találom magamat, úgy 200m szabadesést követően. A sötét éjszaka lassan kezdet engedni és a fekete csillagokkal átlyukasztott éj leplét fokozatosan mélykék... lila... bíbor... majd narancsszínek öntötték el. Csodás volt, leírhatatlanul csodaszép. Mikor már elég világos volt csak akkor láttam, hogy bizony az úti célom olyan 200m-el északnak és olyan 50m-rel lejjebb a kanyonban található. Sebaj... irány lefelé. Nem volt különösebben nehéz nagy hátizsákkal leereszkedni, viszont mindenképpen figyelmesen, minden lépésre odafigyelve kellett másznom.

Sokáig nem tudtam gyönyörködni a napfelkeltében, mert a reggeli meleg fényeket kívántam a képeimen viszontlátni. A beállított kamerát kikötöttem egy fához, nem akartam, hogy egy óvatlan szellő lesodorja, én meg végignézzem, ahogy néhány ezer dollár enged a gravitáció csábításának. Mivel kész koncepció volt a fejemben, nem kellett sokat bíbelődnöm, egyből tudtam, hogy mit akarok viszontlátni a képen... magamat...

Íme az áhított felvétel amire vágytam.

Azt, hogy miként tudtam magamat lefényképezni, a nyilvánvaló magyarázatot a Woodoo varázslatok között kell keresni. :-) Az igazi kaland része inkább az volt, hogy ez a szikla onnan kapta a nevét, hogy van egy hasadék a szikla és a magas szikla fal között. Nem nagy, olyan 70cm - 1m, de mikor úgy kell átlépned, átugornod, hogy vagy 200m van alattad úgy már kicsit izgalmasabb. Ezen a képen látható, hogy a két szikla között milyen rés tátong.

A képeket 16-35mm-es és 50mm-es optikákkal kattintottam. A technika tökéletesen szuperált, élmény volt fotózni.

Engem egy nagy oroszlán fenséges fejére emlékeztet ez a szikla, ahogy vigyázón őrködik az alatta elterülő hasadékon, már kitudja mióta.

Gyorsan elkészítettem az áhított képkockákat, majd csak üldögéltem a párkány szélén és csodáltam a csodálni valót.

11 óra körül indultam vissza. Visszamásztam a szikla tetejére, ahol a reggeli sötétségben nem mertem továbbmenni. Csodaszép látvány tárult elém. Jól látszik, hogy mekkora magasságkülönbségek vannak, milyen mélységekkel büszkélkedhet ez a hasadék.

Ismét egy óra könnyű séta és marasztalóan süppedtem az autó ülésébe. Jól elfáradtam, 01:45 régen volt mitagadás.

Ebéd idő lévén megálltam Katoomba-ban, hogy faljak valamit. Ötletem sem volt, hogy mit egyek. Az első szabad parkolóhelyre beillesztette a verdát, majd boldogan konstatáltam, hogy a Bambus Bufe előtt sikerült parkolni. Probléma kipipálva, ma kínait eszek. A meleg kaja és a kis pihenés megtette áldásos hatását, iszonyat bepunnyadtam, de mégis úgy döntöttem, hogy csak megnézem a vízesést. Már előre féltem, hogy feleslegesen fogok lemászni jó 300m-t (majd vissza) és nem lesz egy csepp víz sem a kanyon aljában. Azért csak nekivágtam. Annyi kedvezményt azért tettem magamnak, hogy nem az előre betervezett Valley of the Waters (A vizek völgye) útvonalon mentem végig, hanem egy kicsit lecsapva egyenesen az Empress Falls vízeséshez vettem az irányt.

Így ugyan kihagytam egy csomó mindent, de éreztem, hogy nem kell feszegetni a határokat, így is gyötrelmes lesz az izomláz a virgácsaimban. A hétköznapi túráknak mindenképpen nagy előnyük, hogy nincs kismillió turista, akik lássuk be nem feltétlenül emelik a természet szépségeit. A kedvencem a fiatal kínai világjáró, aki  a föld bármely pontján utánozhatatlan boldogsággal tudja a V mint victory jelet spontán mutatni a szelfi botjára feleszkábált szívlapát méretű mobiljának. Komolyan hihetetlen, pláne, mikor egy autóbusznyi jön egyszerre. Ja és kiabálnak folyamatosan... Szóval nagyon élveztem a hétköznapi magányt, csendet.

Lemásztam... beledeglettem, de nagyon nem volt hiábavaló. Kb. félúton van egy kiépített kilátó a Queen Victoria LO. Itt kicsit megálltam, kipihegtem magam. Innen már lehetett hallani a csobogó víz hangját, ami nagy örömmel töltött el.

Folytattam utam. Végeláthatatlan lépcsők, létrákon kellett lemászni. Nagyon szépen kiépített útvonalon lehet leereszkedni, semmilyen extra képesség nem volt szükséges hozzá. A következő képen jól lehet látni, hogy mennyire nem lehet látni, hogy hol van a vége.

Nagy megelégedésemre mikor leértem az aljára a vízeséshez, csak úgy ömlött a víz orrán-száján. Érthető módon nagy volt a mosolyom, letörölhetetlen...

Nagyon élveztem, hogy megint egyedül vagyok, nem volt senki körülöttem. Nyugodtan fényképezhettem. Már lemenőben volt a nap, mikor elindultam felfelé. Csodás arany sugarai áttörtek az erdő koronája között. Hipp-hopp eltelt a felfelé vezető út.

Ritkán mondhatom el, de igen elégedett vagyok a végeredménnyel. Mind a két helyszínen sikerült értékelhetőnek minősíthető képeket csinálnom. A technikával is nagyon elégedett voltam, flottul működött minden. Hazaérve, óriási tál tiramisuval vártak a lányok. Hát nem kellett álomba ringatni aznap este.

Boldog szülinapot...

üdv

csl

Csokigyár megnyitónak, gyár látogatásnak indult, vízesés fotózás lett belőle… Annyira nem volt kalandos, mint amennyire a beharangozó első mondat ígéri, de azért egész jó kis túra kerekedett belőle.

Sydneytől északra, egy jó órányi autózásra található Gosford kicsiny városa. Nem túl nagy, nem túl izgalmas, átlagos kis városka az óceán partján. A „szósöl” média hetekig reklámozta, hogy új csokigyárat építettek fent nevezett településünkön, aminek gyár megnyitó bulijára elautóztunk, a sok-sok finomság büntetlen bekebelezésének reményében. Hát ööö nem így történt. Kicsit becsapva éreztük magunkat, merthogy a gyár valóban megépült, de a megnyitó finoman szólva is sovánkára sikeredett. Ugyanis olyan, mint megnyitó, nem volt. Én egy ilyen bulit úgy tudok elképzelni, hogy csoki csoki hátán egy kis csokival megspékelve és akkor még nem említettük azt a töménytelen mennyiségű csokoládét, ami olvadt, kemény, reszelt, forró, jeges, gömbölyű, fehér, töltött, lyukas, kerek (és még sokáig sorolhatnám, mert Gombóc Artúr barátomtól igen tisztességes kiképzést kaptam gyerekkoromban) formában ömlik a látogatók szájába. Ehhez képest, nagyjából és egészében nem volt semmi. A gyár boltjában megvásárolhattál ugyan mindenféle terméket, hozzáteszem elég magas áron, de semmi más. Egy kéttagú, raszta hajú zenekar próbálta felizzítani a hangulatot a Bámbó léjóóó-Bámbo léjá-val, de annyira ez sem sikerült.

Egy asztalnál arcfestés volt a gyerekeknek. Igen, ez az, végre valami, be is álltunk a végeláthatatlan sorba gyermekemmel, de sajnos itt is csalódni kellett. Az unott fejű lány (a művész) olyan 15-20 percet pepecselt egy gyermek kipingálásával. Számomra ez a „hamari” munka az értékelhetőnek minősíthető kategóriát messze nem érte el, még alulról sem. Sebaj, álljunk be a sorba. Egy könnyed fél óra múlva is még 8 gyerek várta izgatottnak nem mondható idegállapotban a megszépülést, mikor gyors fejszámolást követen realizálódott bennem, hogy ha turbó fokozatra kapcsol művészünk, akkor is 80 perc van még hátra. Ok, a szépség oltárán néha sokat kell áldozni, de azért ezt egy kicsit túlzásnak éreztem. Gyermekem csalódottsága leírhatatlan volt…

Távoztunk, nem leplezett csalódottság ülte meg a hangulatunkat, hiszen ennél azért többre számítottunk Odase neki, éhségünket egy KFC gasztronómiai tűzijátékával próbáltuk csillapítani… Borzalmas volt…

Na jó, ha már ennyire nem sikerült semmi, menjünk egy kicsit tekeregni. Google a barátunk alapon megtudtuk, hogy a közelben található a Somersby Falls vízesés, aminek hallatán én rettenetesen felvillanyozódtam, a lányok kevésbé, mert ők már tudták, hogy néhány óra egy helyben várakozás vár rájuk. Szegények… Hiába, a tájkép fotózás a magányosok sportja. Utunk a vízesésig egy brutálisan ipari környezeten keresztül vezetett, fel is merült bennem a kétely, hogy a sok előre gyártott betoncső társaságában milyen lesz ez az vízesés. A vízesés három fő részre volt tagolható. A legfelső volt a legnagyobb, volt egy kis csobogó középen, majd egy terebélyes terpeszkedett az alján. Nagyon korrekt kiépített lépcsősor vezetett le teljesen az aljáig, onnantól mindenki a saját felelősségére kalandozhatott tovább.

Ilyen jellegű témát még nem fotóztam, nagyon élveztem, hogy új dolgot próbálhatok. Akit a technikai részletek nem érdekelnek, ugorjon az iromány aljára és élvezze a végeredményt. Vízeséseket hosszú záridővel ajánlott fotózni, hogy a víz szépen bemozdult, fátyolos folyamként képződjön le a képünkön. Ennek csak annyi a veszélye, hogy ha egy kicsit is lengedez a szellő a környező fák levelei is bemozdulnak, ami életlen, krémes hatást eredményez. Ezt nem szerettem volna, ezért egy képet több felvétel összeillesztéséből állítottam elő. 16-35mm-es nagylátószögű optikát használtam. Polárszűrőt tekertem szeretett optikám orrára, hogy a nem kívánatos csillogásokat kiszűrjem. A polárszűrő azért is jó a feladathoz, mert fényt vesz le, ezért a helyes expozícióhoz hosszabb záridőt kell használni. Minden kép három felvételből áll össze. Egy kép a víz folyamára lett kiexponálva. Az élesség és a záridő a selyemként elkenődött víz leképezésére volt kihegyezve. 2.5 másodperc, 11-es blendénél. Mivel a képünk elég mély területet fog át, ezért még szűk blendénél sem lehet elérni, hogy minden részlet éles legyen a fülétől a farkáig a képünknek. A másik két kép a mélységélesség elérésére lett beállítva, egy kép az elejére fókuszálva a másik a háttérre. A képek összeillesztése, utómunkája is jó móka volt. Az elején nem igazán voltam megelégedve, de annyit varázsoltam, hogy talán most már megütik az értékelhetőnek minősíthető kategóriát.

üdv

csl