Hát ilyen reggeli nincs is… Az árát már meg sem mertem nézni… A reggelünket/reggelinket egy helyi kis kv-zóban töltöttük, költöttük el. Annyira jól nézett ki a szomszéd asztalra kihozott BIG breakfast néven aposztrofált kreálmány, hogy nem bírtam ellenállni a kísértésnek sem.

A megtekintett összetevőket figyelembe véve, teljességgel bizonyos, hogy a bevitt kalória mennyiség alapján egy valamire való férfiember, három napig megállás nélkül betonozna a tűző napon. Miután tökéletesen kikerekítettem a bendőmet, dumáltam egy kicsit a pincér sráccal. Elmondta, hogy Queenstownból származik, de nem bírta a nyüzsgést (érted a nyüzsgést…), valami nyugodt, csendesebb életre vágyott, ezért jött Te-Anau-ba. Azt mondta, hogy Ő bizony innen már csak a mennyországba hajlandó tovább költözni, megtalálta a békéjét. Hát most erre mit is lehet mondani...Meg tudom érteni…

Összeszedtük minden motyónkat és nekivágtunk a következő napoknak. Nem indult rossz látvánnyal az aznapi kirándulás. Hát itt még ideges sem tud lenni az ember fia olyan zen nyugalom árad a környezetből.

Ez a nap volt a leghosszabb egy nap alatt levezetendő útszakaszunk. Nem így terveztem eredetileg, próbáltam volna egy napra 200km-nél hosszabb szakaszokat nem beiktatni, de a körülmények mégis úgy alakultak, hogy ez egy kicsit többre sikerült. Ami nagyon jót tett a hangulatunknak, a finom reggelit leszámítva, hogy csodálatosan tiszta, napos idő kerekedett az előző napok özönvizét követően. Ugyanazon az útvonalon kocsikáztunk vissza, mint amin jöttünk, így most meg tudtuk nézni azt a sok csodát amit odafelé szürke esőfellegek rejtettek maguk mögé. Mennyivel jobb volt ez így…

A képek mind a főút mellől készültek. Az utazónak le sem kell térnie a civilizált, aszfaltos útról és a csodás környezetben találja magát. A következő felvétel jól illusztrálja, hogy mekkora különbség tud lenni a képek között, ha az időjárásunk némi élettel, színekkel tölti meg a környezetünket. Az Idefelé készült képeket is nagyon szeretem, mert utánozhatatlan hangulatot sugároznak. Nem haladtunk gyorsan, cserében minden pihenőben megálltunk gyönyörködni, fényképezni.

Megszakítottuk utunkat egy nagyon érdekes helyen. Queenstown-tól néhány kilométernyire keletnek található a világ első hivatalos Bungee Jumping ugróhelye az AJ Hackett Bungy Kawarau Bungy Centre. Bevallom én még soha nem láttam ilyet. Persze fesztiválokon lehet találkozni egy darura erősített ugró platformmal, de ez mégis csak egy híd a Kawarau folyó felett. Ezt a létesítményt AJ Hacket alapította 1988-ban, aki ennek az extrém sportnak úttörője volt a 80as 90es években. Ezen a helyen lehetett először kipróbálni hivatalosan, szigorúan ellenőrzött biztonsági keretek között ezt az extrém sportot. Lányom születése után megfogadtam, hogy soha többé nem csinálok olyat amibe beletörhetem a bicskámat. Nem is volt kérdéses, hogy részemről érintetlen marad az ugró platform. Két tagú kis csapatunk másik résztvevője némi önunszolást követően elhatározta, hogy egy élete, egy halála ő bizony leugrik. (Hozzáteszem, hogy kizárólag ilyen helyen ajánlanám én is eme sport kipróbálását, mert itt biztosak lehetünk, hogy a biztonság tekintetében nincs kivetni való.) Az elhatározást tett követte, ami a mellékhelységben kezdődött. Még mindig jobb előtte be….ni mint közben. Ugye… A pult mögötti csajszi első kérdése az volt, hogy van-e foglalásunk. Hát az nem volt. Közölte, hogy napokra le van minden hely foglalva, sajnos nem tud segíteni. Kissé csalódva, de kissé megkönnyebbülve keltünk ismét útra. Ennek így kellett történnie.

Természetesen minden jelentősebb helyen ismét meg kellett állni egy kicsit fényképezni, egy kicsit magunkba szívni ezt a csodát amivel itt találkoztunk. Ismét végig jártuk a tavakat és az összes gyönyörű helyet. Az egyik tóparti megállónál természetesen nálam volt a kamerám és talán az egész túra leghangulatosabb (legalábbis nekem) képeit sikerült elkattintani. Olyan nyugodt időnk volt, hogy egy falevél sem rebbent, tökéletes szélcsend. A tó vize szinte megdermedt, olyan volt mint egy feszített víztükrű medence. A színét azt meg nem minősíteném, az a kék már-már felháborítóan lehetetlen.

Lake Tekapo kis temploma is utunkat állta, hát mi is időztünk ismét egy kicsit.

Az időjárás megint kezdett elszomorodni, így a kis kápolna színek hiányában már fekete-fehérben köszönt el tőlünk.

Új zélandi kalandjaink Christchurch-ben kezdődtek, ide érkeztünk meg. Most viszont eljött a búcsú ideje. Mielőtt viszont ismét repülőre szálltuk volna Sydney felé, még volt egy teljes napunk amit Christchurc-ben tölthettünk el. Hát, hogy teljesen őszinte legyek olyan nagyon nem nyűgözött le ez a város. Valójában nincs itt semmi gond, csak valahogy nem találtam meg a kapcsolódási pontot. Christchurch a déli sziget legnagyobb városa, 350 ezer lakosával a tisztes második helyet foglalja el az ország városai között, Auckland után. Ha a déli szigetet veszed célba mint utazó, a legvalószínűbb érkezési pont ez a város. A sziget észak keleti részében fekszik, nem túl izgalmas tájjal körülvéve, viszont kényelmes kis autókázásra minden elérhető. A várossal való ismerkedést egy tradicionális pub-ban kezdtük, ahol jól bekajáltunk, természetesen egy definiálhatatlan méretű marha steak-kel, tört burgonyával. Miután szuszogós szintre zabáltuk magunkat elindultunk, hogy megnézzük a belvárost. Bécit egy parkolóházban támasztottuk le, ahonnan a központ már séta távolságra törpült. Nagyon szép parkokon keresztül kezdtük a belváros megismerését.

Sajnos a város a mai napig viseli a 2010, 2011-es pusztító földrengés nyomait, ez alól a belváros sem kivétel. A Richter skála szerinti 7.1-es rengést szenvedett el a térség, aminek igen sok halálos áldozata is volt. Az, hogy nem történt még nagyobb baj, az a nagyon szigorú építkezési szabályoknak köszönhető, valamint az is szerencse a szerencsétlenségben, hogy a rengések éjszaka következtek be, és a földfelszín alatt nem túl mélyen, így nem alakult ki cunami. A leomlott épületek helyén a belvárosban a városvezetés parkolókat alakított ki. Az árván maradt tűzfalakat óriási méretű graffiti alkotásokkal díszítették. Hát mindenki ízlésére bízom, nekem nem jöttek be.

Nem igazán értettem, hogy miért nem kezdődtek el a helyreállítási munkálatok. Azt megértem, hogy sok esetben nem egyszerű, mint például a város szívében álló székesegyház ami nagyon súlyosan megrongálódott a földrengésben. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen jellegű épület rekonstrukcióját nagyon átgondoltan kell végezni, nem lehet csak úgy elkapkodni. Aládúcolták, megerősítették, de nem történt semmi előremutató az elmúlt hosszú-hosszú években. Miért is nem...? Úgy nézett ki mint egy elhanyagolt építési telek, legalább kigazolhatnának...

Nagyon sok épületnél csak a "tűzoltást" végezték el, azóta semmi előrelépés...

A város központján keresztül egy jópofa retró villamos megy körbe-körbe, amire súlyos dollárkákért lehet felülni. Mi inkább végigsétáltuk az útvonalat, így is nagyon jó volt.

A nap hátralévő részét az óceán partján töltöttük. Van egy híres móló, azt kívántuk felfedezni, de sajnos csalódnunk kellett. Az eredeti mólót ami igen érdekes lehetett 1894-ben adták át. Teljes egészében fából készült, andrás kersztes merevítéssel. A maga 210m-es hosszával akkoriban igen tekintélyes lehetett. A móló egészen 1965-ig büszkén ellenállt a Csendes Óceán hullámzásának amikor város vezetés elbontatta. Az új mólóra egészen 1997-ig kellett várni. Nem kívánok trollkodni, de én még ilyen unalmas mólót 300m ide vagy oda nem láttam. A 300m-es hosszával igen tekintélyesnek számít kicsiny planétánkon, de azért valami kreatív ötletet igazán belecsempészhettek volna. Lehet a tervezőnek gyerek korában csak oszlopai meg egyenes építő kockái voltak, ki tudja...

Azt viszont el kell hogy ismerjem, a végtelen óceánpart az azért magával ragadott. Nagyon kevesen, szinte senki nem volt a parton. Az idő sem volt a legbarátságosabb, szemerkélt az eső és a szél felelrösödött. Mondjuk a szélvitorlás, biciklis miafene tulajdonosa igen boldog volt az időjárás kínálta lehetőségekkel.

Másnap hajnalban indult a gépünk vissza a napfényes Sydney-be. Azt, hogy visszarepülünk a fincsi, kellemes 25 fokba azt egy cseppet sem bántuk. Bizony sok reggel kapartuk a jeget az autó szélvédőjéről. Valószínűleg a kora reggeli indulás miatt, a repülőn utazó utasok egy emberként horkolták végig a három órányi repülőutat. Én egy cseppet sem aludtam, mert az ablakomból végig csodáltam a napfelkeltét. Leírhatatlan volt ahogy a koromfekete éjszaka fokozatosan vérnarancs színekké alakult át. 

Fantasztikus néhány napot tölthettünk ezen a mesés vidéken. Olyan ez a vidék, mintha a legszebb tájakat nagy gonddal egy helyre válogatták volna. Norvégia fjordjait, az ír zöld legelőket vagy akár az Alpok hegyvonulatait és végeláthatatlanul lehetne sorolni. Valóban nincs itt semmi, viszont az a semmi bizton állíthatom, hogy Isten lábnyoma.

üdv

csl