Már nem emlékszem pontosan, de valaki egyszer azt mondta nekem, hogy Tasmánia az utolsó paradicsom, viszont Új Zéland az Isten lábnyoma. Egy másik találó meghatározás szerint: Új Zéland…? Ott nincs semmi, viszont az a semmi gyönyörű.

Az igazat megvallva, alföldi gyerek lévén sosem gondoltam volna, hogy valaha ezen földi életem során eljutok Új Zélandra. Debrecen - Christchurch távolsága légvonalban egy könnyed 17700km, ami lássuk be nem kevés. Talán nincs is messzebbre lévő lakható terület kicsiny földünkön. Nade hol is tette le a Teremtő Új Zélandot? Ausztrália keleti partjaitól úgy 1500-2000km-re található. Minden bizonnyal a legelszigeteltebb ember lakta terület, mert minden irányba ezer kilométerekre sincs semmi, de nagyon semmi. Anktartisz délre, Ausztrália nyugatra, északra, keletre pedig sok-sok kilométerre semmi komoly, semmi említésre méltó. Elszigeteltsége bizonyos szempontból az előnye, szinte érintetlen természettel találkozhatunk az igen gyéren lakott szigeteken. Két nagy részből áll, az északi és a déli szigetből. Mivel pont egy geológiai törésvonal mentén terül el, vulkanikusan eléggé aktív és a földrengések sem ritkák. Nem egészen öt millió ember lakik a kb. háromszor nagyobb területen mint Magyarország.

Régóta dédelgetett álmom valósult meg, mikor egy hétfő éjszaka 00:40-kor landolt a JetStar légitársaság 320-as Airbus repülője, kicsit több mint három óra repülés után Christchurch repülőterén. Érdekes volt, hogy a repülőből kiszállva, a terminál bejáratánál egyből egy Vodafone-os standdal találja magát szemben az ártatlan utazó, azonnal tudsz nem túl nagy összegért telefon kártyát venni. A pult mögött egy mindig mosolygó valamilyen távolkeleti gyökerekkel megáldott kislány, olyan sebességgel cserélte a mobilomban a kártyát, hogy még a nagy Rodolfó is meghajolt volna a mutatvány előtt. Ja, át is állította, hogy rögtön tudjam is használni, a magyar nyelv nem volt neki akadály. Nagyon hasznos volt. A bérelt autó átvétele is szuper gördülékenyen ment, bár nem volt túlságosan kedves a hölgy, de tudjuk be annak, hogy ki az a hülye, aki éjjel 1-kor akar kocsit átvenni… hát én… A vadiúj fehér Toyota Corolla kint várt bennünket a parkolóban. Rendszáma alapján a Bertalan keresztnevet kapta, barátainak csak Béci.

Az első, szó szerint mellbevágó élményben akkor részesültünk, amikor kiléptünk a reptér klimatizált épületéből a szabad levegőre. Olyan tiszta, olyan súlya van a levegőnek, hogy szinte fájt lélegezni.

Hát akkor kalandra fel, irány Lake Tekapo. Precízen megtervezett utazásunk első állomása Lake Tekapo volt. Jó 200 km-t kell autózni ehhez a csodálatos tóhoz. Bevallom az út nem volt túlságosan izgalmas, lapos eseménytelen tájon vezet az út. Azért reményre adott okot, hogy a távoli horizontot veszedelmes hegyláncok csipkézték.

A főutak igen érdekesek. 1+1 sáv. Ennyi. Nincs multi nagy autópálya, brutál, többszintes kereszteződésekkel. Néhány kilométerenként be van toldva egy plusz lassú sáv, ahova a lassabb járművek kihúzódhatnak, (pl. lakóautók) így a gyorsabbak megelőzhetik őket. Nagyon tetszett ez a rendszer. Ja, senki sem volt ideges, ha beszorult egy lassan csordogáló lakórezidencia mögé. Elég lassan haladtunk, mert sűrűn meg kellett állni bambulni egy kicsit a tájat, a környezetet. Első komolyabb megállónk, ahol a fényképezőgép is előkerült egy fogalmam sincs hogy hívják tó mellett volt.

Lassacskán betekergőztünk a hegyek közé. A táj jelentősen megváltozott, előnyére, teszem hozzá. Kezdett nagyon izgalmassá válni a kis utazásunk.

A hegyek lábánál csodálhattuk meg elsőként azt a fű színt, amilyet még nem láttam. A lehetetlen zöld réteknek elengedhetetlen tartozékai a birkák. Sok, megszámlálhatatlan. Érdemes egy pillantást venni a következő képre, hogy hány pici fehér pontot lehet felfedezni a zöld szőnyegen.

Három nagy tó van a déli szigeten. Lake Tekapo, Lake Pukaki és a Lake Ohau. Ha északról déli irányba haladunk, az említett sorrendben szépen végigjárható ez a három mesés tó. Lake Tekapo igen kedvelt turista látványosság. Déli csücskénél található kicsiny települése, ami jórészivel éttermekből és szuvenír shoppokból áll.

Talán a legnagyobb turista látványosság, a közvetlen a tó partján álló, Church of the Good Shepherd (szabad fordításban: A Jó pásztor temploma) kis kápolna, amit a környék első templomaként építettek 1935-ben. Talán a leglátogatottabb látványosság az egész szigeten, de az biztos, hogy a legtöbbet fényképezett. A fotósok imádják, több okból is. Csodálatos környezetben építették fel, körbe hegyek, lehetetlen kék színű tó. Elképesztő panoráma veszi körül ezt a nem túl nagy épületet. A tó színe olyan kék, amilyen már nincs is. Csalás, olyan mint amikor a gyakorlatlan retusáló túltolja a Photoshop-ot… Pedig de, ilyen kék. A másik igen komoly ok, amiért a fotósok kedvelik e kicsiny kápolnát, hogy nagyon jó előteret biztosít, amikor a tejutat akarod megörökíteni. Ezt majd később részletesebben kifejtem. Fotózni igen könnyű, szinte adja magát, remek kompozíciós lehetőségeket kínál. Gyakorlatilag minden oldalról lehet jó képet csinálni róla. A legnagyobb kihívás a rengeteg, végeláthatatlan sorokban özönlő turista. Főleg kínai. Egyik előző bejegyzésemben már említettem a kínai utazó egyedi mivoltát, hát ez itt sem volt másképpen. Sokan vannak, hangosak és nem igazán törődnek azzal, hogy más is van még ezen kicsiny planétánkon népes táborukon kívül. Az alábbi kép talán, az egész túránkon készített néhány (néhány 1000) kép közül a kedvencem. Nincs rajta egyetlen egy ember sem. Hogy miként lehetséges ez? Mint mindig, most is a fekete mágiát és a woodoo varázslatokat hívtam segítségül… Na jó nem, csak egy finom kis trükk. A gépet állványra tesszük, és rögzítjük a kívánt kompozíciós és expozíciós beállításokat. Majd távkioldóval, hogy nehogy a gépünk bemozduljon, megfelelő időben kattintunk, majd megint, majd ismét… és így tovább. Már nem emlékszem pontosan, de vagy 25-30 képet csináltam. Mivel az emberek folyamatosan mozognak, ezért utólagos feldolgozás során, az elkészített képeknek csak az „ember mentes” részeit használtam fel, mint egy puzzle-t darabonként illesztettem össze. Jó móka volt, úgy két teljes estét mókuskodtam vele, mire a kívánt eredmény megszületett. Úgy gondolom mindenképpen megérte. Azóta sem tudom eldönteni, hogy a színes vagy a fekete-fehér verziót szeretem jobban. Mindenesetre, azért a nappalinkban a fekete fehér verzió egy 1 méteres nyomat formájában felugrott a falra. Döntsetek magatok, kinek melyik a befutó. Íme.

A kápolnától nem messze egy kis emlékmű található, amelyet a pásztor kutyák tiszteletére emeltek. A 19. században skót pásztorok érkeztek a területre és az ő hűséges segítőik voltak a skót collie-k. Ezen kutyák segítsége nélkül nem tudták volna így felvirágoztatni a helyi állattartást.

A színek tekintetében abszolút nem lehet okunk panaszra, hiszen az ősz vége a fák levelein is éreztette jelenlétét. Csodaszép napsütéses időben csak úgy szikráztak az aranysárga levelek.

Miután jól kifotóztuk magunkat és a metsző szél csontig átfújta minden porcikánkat, visszaautóztunk a szállásra. Egy kis pihenés után ismét felkerekedtünk. Nem a következő állomáshelyünkre, hanem vissza a kis kápolnához, az éjszaka kellős közepén. Olyan koromsötét volt, hogy az orrunk hegyét sem láttuk világítás nélkül. A hold is egy keskeny kis kiflit formált az éjszaka fekete leplén, amelyen zilliónyi apró csillag szikrázott. A tejút csodás, intenzív sávként ragyogott a kis kápolnánk felett. Mint elébb említettem, ezért is oly népszerű a fotósok körében ez a kis hely. Szinte nulla fényszennyezés és kristálytiszta levegő. A közelben van is egy jelentős obszervatórium. Jelentem, nem mi voltunk az egyetlen elvetemültek, akik az éjszaka közepén felkerekedtek egy kis éjszakai fotózásra. Szinte kerülgetni kellett a fotós kollegákat a kiállított állvány erdő rengetegében. Találtunk remek álláspontot, szaporán dagadt a memória kártya. A felvételek 16mm-es optikával készültek, ami igen nagy látószög. A zár 25mp-ig engedte be a csillagfényt az érzékelőre. Az 25mp alatt egy 5500 Kelvin fényértékű kis lámpával 2mp-ig az előtér kis kápolnáját fényfestettük. A végleges felvételek megint több rétekből állnak össze. Ugyan a kép 1 expozíció, az utómunka során a felvételt megsokszoroztam, és minden egyes rétegen egy bizonyos képelemre koncentráltam. Az előtérben lévő épület egy réteg, az éjszaka feketéje egy réteg, a csillagok egy másik és így tovább… Ezúttal is készítettem fekete-fehér verziót is, ami asztrofotográfiában nem gyakori, hiszen a csillagok igéző színeit így elveszítjük. Nekem mégis nagyon tetszik a végeredmény, de a döntés ismét a Te kezedben van kedves olvasó… melyik a jobb?

Hullafáradtan autókáztunk vissza kis szállásunkhoz, nem kellet altatni senkit. Óriási szunya következett, hiszen kellett az energia a következő kalandokra is. A következő napok sem teltek élmény nélkül, de ezt majd legközelebb mesélem el.

Folytatása következik…

üdv

csl