Korán reggel, reggel? Nem, inkább éjszaka indultunk útnak Milford Sound felé. Az út olyan 120 km, ami nem nagy távolság, cserébe nagyon sok a látnivaló, fotótéma útközben. Nagyon jól tettük, hogy időben indultuk, cserébe elkéstünk. De erről egy kicsit később. Vak sötétben vágtunk tehát neki újabb kalandjainknak. Úgy terveztük, hogy a napfelkelte a Mirror Lakes mellett érjen bennünket. Bár aggasztóan felhős és még mindig esős volt az időjárás, azért bizakodtunk, hátha jobbra fordul. Hát sajnos nem így lett, rettenetesen kellemetlen, hideg, csípős időjárásunkat egy picit még jobban rontotta a rendületlenül szemerkélő eső. Tudod az a fajta, ami az őrületbe kerget. Most vagy essen rendesen, vagy hagyja abba, de ezt a szemetelést kéretik befejezni. Mirror Lakes onnan kapta a nevét, hogy a kis tavacska vízfelülete általában tükörsima, fodormentes, a háttérben a hegyek csodálatosan tükröződnek benne. Általában...

A nap ugyan felkelt, de egy cseppnyi változást sem hozott a reggelben azon kívül, hogy világosabb lett. Jól látszik a következő képeken, hogy milyen színtelen, döglött minden, viszont pont ez a hangulat adja meg a képek zordságát.

Ha az időjárás miatt nincsenek szép színeid, fényképezz fekete-fehér verziót. Én is így tettem. Nem voltam/vagyok elégedett, de azt hiszem kihoztam az időjárás kínálta lehetőségekből a maximumot.

Szokásomhoz híven itt is teljesen belefeledkeztem a fotózásban és az idő bizony elrepült. Csúnya nagy felismerés volt, hogy a Milford Sound-i lefoglalt hajókirándulásunkat nagyvalószínűséggel már nem fogjuk elérni. Ugye milyen jó, hogy időben indultunk? A 94-es számú út gyakorlatilag egy 121km hosszú zsákutca, csak ezen az egy úton lehet eljutni és vissza Milford Sound-ba. Útközben nem igazán van semmi, mármint lakott település, még egy nyomorult benzin kút sem. Népi hiedelem, hogy Milford Sound-on sincs benyakút, de ez nem igaz, viszont csak egyféle benzint kapsz és azt is egy automatánál kell kifizetni. Már majdnem a végcélnál van egy nagyon érdekes alagút. William H. Homer, társával 1889-ben fedezte fel ezt a nyerget, amit Homer nyereg-nek neveztek el. Homer javasolta elöször, hogy ezen a ponton kellene egy tekintélyes alagútat fúrni, ami beköti a „pezsgő” vérkeringésbe a környéket. Ezt az igen nagyszabású építkezést 1935-ben, mindösszesen 5 munkással indították meg, akik csákányokkal és talicskákkal állig felfegyverezve estek neki a gránithegy oldalának. Értem én, hogy az önbizalom szó szerint hegyeket mozgat, de azt azért egy kicsit alulkalkuláltnak érzem. Majd 20 évig tartott, de végül csak megcsinálták. Sokan az életüket adták az alagútért, mert bizony az időjárás nagyon mostoha ezen a környéken. A sátorban elszállásolt munkásoknak számtalan lavinával kellett szembenézniük az évek során. A hivatalos, végleges megnyitóra 1953-ban került sor. Azóta többször is modernizálták, világítással, tűzoltó berendezéssel és a kétsávossá való kiszélesítéséről is szó esik. Nagyon izgalmas volt mikor megérkeztünk az alagút szájához. Közlekedési lámpa irányítja az autókat, mivel igen szűkös, csak egy autó fér el benne. 1270m hosszan, erősen lejt az alagút a keleti oldalról a nyugati felé. Bár van némi világítás, mégis mondhatjuk, hogy tök sötét van odabent és ömlik a víz a plafonról. Nagyon nagy élmény volt. Az alagút után tovább tekereg az út egészen a szépen kiépített Milford Sound-ig.

Milford Sound a déli sziget legismertebb fjordja. Kipling a világ nyolcadik csodájának nevezte ezt a valóban egyedülálló, a jégkorszakban kialakult, mintegy 15 km hosszú öblöt. Mindkét oldalon magas, 1200m körüli hegyek szegélyezik. Az 1800-as évek elején fedezték fel, de nagyon sokáig szinte tökéletesen érintetlen maradt még a Maori őslakosok részéről is, mert nagyon nehezen lehetett megközelíteni. A fent említett alagút is csak 1953-tól segíti a érdeklődőket. Sokáig csak a Tasmán tenger felől vagy egyszerűen gyalogosan lehetett elérni ezt a meseszép helyet. Talán a legnépszerübb turista látványosság a déli szigeten. Magas, olyan 90%os páratartalom uralkodik egész évben és eszméletlen sokat esik az eső. Úgy évi 6500mm. Egy igazán esős napon akár 250mm is lejön az égből. Szerintem nekünk még ennél is több jutott. Nagyon szépen kialakított kis turistaközpontot találunk itt, tényleg a világ végén. Mint azt már említettem elkéstünk, éppen, de elkéstünk, vagy inkább pont időben értünk oda, viszont a parkolótól a kikötő egy kis séta távolságra van. Leparkoltuk a verdát és futottunk, mint a nyulak, hogy elérjük a hajónkat. Nem értük el, cserébe én négy oldali szívinkfartussal, kétoldali tüdő felrobbanással és végtag leszakadással értem célba. Hiába minden, nem vagyok már 20 éves, sem. A srác a hajótársaság pultja mögött igazán jó fej volt, mert átvariálta egy jelképes felárért a jegyünket a következő túrára. Volt egy kis időnk, hogy újra indítsuk a rendszereinket, mondjuk egy finom meleg kávéval. Míg a kikötőből battyogtunk vissza a turista centerbe olyat láttunk ami nem sok mindenkinek adatik meg. Ugyan csak néhány másodperc erejéig de láthattunk egy kivi madarat. Mikor végleg eltűnt a bokrok között kövér kis testével, mi csak álltunk ott földbe gyökerezett lábakkal és bambán bámultunk egymásra a  - te is láttad amit én? -  nézéssel. A kivi nagyon félénk madár, nem igazán lehet sokat látni belőlük, főleg egy ilyen forgalmas helyen. Még jó, hogy nem egyedül voltam, mert senki sem hinné el nekem.

Ezt a hajót mostmár biztonsággal elértük. Teljesen nyugodt tempóban csörgedezett ki a csipkézett öbölből, egészen a Tasmán tengerig. A folyamatosan szakadó eső legalább egy kicsit elállt, így a tető fedélzetről élvezhettük a szó szerint lélegzetelállító látványt. Sokáig gondolkoztam, hogy hogy írjam meg ezt a részét, mert nem tudtam, hogy miként tudom papírra vetni azt a szépséget amivel ott találkoztam. A csodálatos, eszméletlen, lélegzetelállító, lenyűgöző, stb. jelzőket már számtalanszor elpufogtattam az irományomban, de valójában nem is adná vissza azt a látványt amit ott láttam. Aki szereti a természet ilyen jellegű szépségeit, annak csak ajánlani tudom, hogy a saját szemével is nézze meg, ezt a valóban lenyűgöző helyet. Talán tényleg beszéljenek a képek a csicsás jelzők helyett.

Talán a következő képen a hajó méretéből lehet következtetni, hogy mekkora is a mekkora. Húúú hát nagyon nem kicsi...

A hajó egészen kiúszott a Tasmán tengerig, ami nem feltétlenül a barátságos mivoltáról híres. Itt szinte mindig viharos a tenger, nem egyszerű itt hajókázni.

A környező sziklafalakból megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb, óriási vízesések ömlöttek a fjord vizébe. Azért az esős időnek is volt áldásos hatása. Például nem voltak idegesítő szúnyogok, legyek. A Tasmán tengeren megfordult a sétahajónk és újfent nyugodt tempóban poroszkáltunk vissza. Olyan eszeveszett szélvihar kíséretében araszoltunk vissza, hogy csak a legkeményebbek maradtak a fedélzeten. Kitartottunk a végsőkig… A hajókirándulást előre lefoglaltam (amit ugye lekéstünk) és okkal választottam ezt a társaságot. Ez a turistahajó ugyanis bemegy az egyik nagyobb vízesés alá. Hát betartották ígéretüket és a hajónk szépen beúszott egy igen kövér vízesés alá. Csak a legbátrabbak tartottak ki a tetőfedélzeten, ahol kb. 5mp alatt tökéletesen bőrig áztunk, az élmény viszont felejthetetlen, szenzációs volt. Itt nem fotóztam, pánikszerűen dugtam az esőkabátom alá a masinát, nehogy elázzon.

Miután a visszautat a fűtőtestre rácuppanva hajóztuk végig, rendesen átázva, átfázva, a kantin felé vettük az irányt, ahol egy nagy tál forró lencsegulyásra emlékeztető levessel próbáltuk újra felmelegíteni kis testünket.

Nagyon jól esett egy kicsit átmelegedni és a finom forró leves új erőt öntött elcsigázott végtagjainkba. A kasszánál kifizeted a levest majd kiszeded az adagodat a kis tányérkádba. Érdekes... senki sem szedett kétszer, senki sem sumákolt... Aki akart enni még egyet, az természetesen ki is fizette, pedig a kutya sem ellenőrizte. Természetesen minden száraz váltás ruha a szálláson maradt, legközelebb okosabb leszek.

Egy kicsit még sétafikáltunk, fotografáltunk a kikötő mellől, majd visszaindultunk Te-Anau felé. Az eső alábbhagyott, majd teljesen elállt. Bár kezdett kitisztulni az idő, a felszakazodó felhőkből elkezdett szálingózni a hó, ami mitagadás sokkal kellemesebb volt. A visszautunk sokkal élménydúsabbra sikeredett mint az ideút, de ezt majd legközelebb mesélem el.

Folytatása következik…

üdv

csl