Nagyon Sok Boldog Szülinapot Kívánok Anyukámnak!

Bár elég sok km választ el tőle, mégis nagyon közel van hozzám...

Auguszus 20.-a kicsiny hazánk történetének igen jelentős mérföldköve. Mint tudjuk, államalapításunkat ünnepeljük e jeles napon. Egész napos rendezvények szerte az országban és este az elmaradhatatlan tűzijáték. Mindez nagyon szép, viszont számomra egészen más miatt különleges ez a nap, ugyanis 08.20.-a, a szülinapom. Idén egy kicsit másként ünnepeltem mint eddig. Ezidáig minden évben valami kis party-t rendeztünk családi és baráti körben egyaránt, amit mindig nagyon élveztem, viszont idén egy kicsit más ajándékkal leptem meg magamat. Elmentem a Blue Mountains hegységbe egy napra tekeregni, teljesen egyedül a fényképező gépem társaságában. Jó, tudom, egyáltalán nem hangzik valami nagyon különlegesnek, de nem igazán szoktam ilyet csinálni. A túráinkra mindig többen megyünk család, barátok ami nagyon jó, remek móka, viszont nem tudok úgy fényképezni ahogy én szeretnék. Érthető módon rettentő unalmas a többieknek, hogy én órákat, szó szerint órákat elbíbelődnék egy-egy témával, helyszínnel.

Eredetileg az Empress Falls vízeséshez akartam menni, de megváltoztattam a tervemet, mert már vagy három hónapja nem esett az eső, ezért attól tartottam, hogy a vízesés teljesen száraz lesz. A tartalék úticélom a Hanging Rocks nevezetű szikla formáció volt. Mindent mérlegelve úgy döntöttem, hogy a sziklánál kezdek napfelkelte előtt egy kicsivel. Utánanéztem, hogy a nap 75°-on fog kibukkanni a horizont mögül, ami tökéletesnek ígérkezett, hiszen szemből és egy kicsit oldalról világítja majd meg a sziklámat. A probléma mindösszesen csak annyi volt, hogy a nap 06:33 kor ébred ami elég korán van. Figyelembe véve, hogy az út két és fél óra, legalább és akkor még nem számoltunk azzal a kellemes egy órás kis sétával, ami a parkolóból a szikláig vezet. Könnyed fejszámolás után ráeszméltem, hogy egy kis tartalékkal számolva is 02:00-kor illene elindulnom otthonról. Na hát én eléggé korán kelő típus vagyok, de ez még nekem is karcol egy kicsit. Sebaj, hátha kárpótol a napfelkelte. Jelentem teljesen bolond vagyok, mert 01:45kor kipattant a szemem magától és indulhatott a kaland. Mint forró kés a vajon úgy suhantam át Sydney városán, ami nagyon ritka, alig találkoztam autóval. Hát igen, a tisztességes emberek (a feleségem vadul bólogat) ilyenkor még csucsukálnak a javából. Még egy megálló is belefért, ahol megtápláltam testemet egy KV+fánk kombóval. Tudod, az a jófajta vanília pudinggal töltött, csokival leöntött szörnyszülött... Jól kalkuláltam, mert időben az úti célként kitűzött parkolóban voltam. Hát akkor, kalandra fel! Nem vagyok félős, de bevallom, fent volt a kúp rendesen, míg a korom sötétben egy óráig gyalogoltam a teljesen elhagyatott erdőn keresztül. Bármelyik pillanatban a nyakamnak ugorhatott volna egy tigris például... köztudott, hogy itt Ausztráliában minden sarkon egy fenevad lesi a gyanútlan, arrajáró lüktető ütőerét… öööö… nem…

Végre elértem végcélomat, vagyis csak azt hittem... Az út véget ért. Viszonylag erős fejlámpám mintha egy feneketlen kútba világítana. Elővettem a táskából a még erősebb tartalék lámpát, de az eredmény ugyanaz, azaz semmi. Bármerre néztem mindenhol szuroksötétség volt. Nem mertem tovább menni mert attól tartottam, hogy egy óvatlan lépés és a hasadék aljában találom magamat, úgy 200m szabadesést követően. A sötét éjszaka lassan kezdet engedni és a fekete csillagokkal átlyukasztott éj leplét fokozatosan mélykék... lila... bíbor... majd narancsszínek öntötték el. Csodás volt, leírhatatlanul csodaszép. Mikor már elég világos volt csak akkor láttam, hogy bizony az úti célom olyan 200m-el északnak és olyan 50m-rel lejjebb a kanyonban található. Sebaj... irány lefelé. Nem volt különösebben nehéz nagy hátizsákkal leereszkedni, viszont mindenképpen figyelmesen, minden lépésre odafigyelve kellett másznom.

Sokáig nem tudtam gyönyörködni a napfelkeltében, mert a reggeli meleg fényeket kívántam a képeimen viszontlátni. A beállított kamerát kikötöttem egy fához, nem akartam, hogy egy óvatlan szellő lesodorja, én meg végignézzem, ahogy néhány ezer dollár enged a gravitáció csábításának. Mivel kész koncepció volt a fejemben, nem kellett sokat bíbelődnöm, egyből tudtam, hogy mit akarok viszontlátni a képen... magamat...

Íme az áhított felvétel amire vágytam.

Azt, hogy miként tudtam magamat lefényképezni, a nyilvánvaló magyarázatot a Woodoo varázslatok között kell keresni. :-) Az igazi kaland része inkább az volt, hogy ez a szikla onnan kapta a nevét, hogy van egy hasadék a szikla és a magas szikla fal között. Nem nagy, olyan 70cm - 1m, de mikor úgy kell átlépned, átugornod, hogy vagy 200m van alattad úgy már kicsit izgalmasabb. Ezen a képen látható, hogy a két szikla között milyen rés tátong.

A képeket 16-35mm-es és 50mm-es optikákkal kattintottam. A technika tökéletesen szuperált, élmény volt fotózni.

Engem egy nagy oroszlán fenséges fejére emlékeztet ez a szikla, ahogy vigyázón őrködik az alatta elterülő hasadékon, már kitudja mióta.

Gyorsan elkészítettem az áhított képkockákat, majd csak üldögéltem a párkány szélén és csodáltam a csodálni valót.

11 óra körül indultam vissza. Visszamásztam a szikla tetejére, ahol a reggeli sötétségben nem mertem továbbmenni. Csodaszép látvány tárult elém. Jól látszik, hogy mekkora magasságkülönbségek vannak, milyen mélységekkel büszkélkedhet ez a hasadék.

Ismét egy óra könnyű séta és marasztalóan süppedtem az autó ülésébe. Jól elfáradtam, 01:45 régen volt mitagadás.

Ebéd idő lévén megálltam Katoomba-ban, hogy faljak valamit. Ötletem sem volt, hogy mit egyek. Az első szabad parkolóhelyre beillesztette a verdát, majd boldogan konstatáltam, hogy a Bambus Bufe előtt sikerült parkolni. Probléma kipipálva, ma kínait eszek. A meleg kaja és a kis pihenés megtette áldásos hatását, iszonyat bepunnyadtam, de mégis úgy döntöttem, hogy csak megnézem a vízesést. Már előre féltem, hogy feleslegesen fogok lemászni jó 300m-t (majd vissza) és nem lesz egy csepp víz sem a kanyon aljában. Azért csak nekivágtam. Annyi kedvezményt azért tettem magamnak, hogy nem az előre betervezett Valley of the Waters (A vizek völgye) útvonalon mentem végig, hanem egy kicsit lecsapva egyenesen az Empress Falls vízeséshez vettem az irányt.

Így ugyan kihagytam egy csomó mindent, de éreztem, hogy nem kell feszegetni a határokat, így is gyötrelmes lesz az izomláz a virgácsaimban. A hétköznapi túráknak mindenképpen nagy előnyük, hogy nincs kismillió turista, akik lássuk be nem feltétlenül emelik a természet szépségeit. A kedvencem a fiatal kínai világjáró, aki  a föld bármely pontján utánozhatatlan boldogsággal tudja a V mint victory jelet spontán mutatni a szelfi botjára feleszkábált szívlapát méretű mobiljának. Komolyan hihetetlen, pláne, mikor egy autóbusznyi jön egyszerre. Ja és kiabálnak folyamatosan... Szóval nagyon élveztem a hétköznapi magányt, csendet.

Lemásztam... beledeglettem, de nagyon nem volt hiábavaló. Kb. félúton van egy kiépített kilátó a Queen Victoria LO. Itt kicsit megálltam, kipihegtem magam. Innen már lehetett hallani a csobogó víz hangját, ami nagy örömmel töltött el.

Folytattam utam. Végeláthatatlan lépcsők, létrákon kellett lemászni. Nagyon szépen kiépített útvonalon lehet leereszkedni, semmilyen extra képesség nem volt szükséges hozzá. A következő képen jól lehet látni, hogy mennyire nem lehet látni, hogy hol van a vége.

Nagy megelégedésemre mikor leértem az aljára a vízeséshez, csak úgy ömlött a víz orrán-száján. Érthető módon nagy volt a mosolyom, letörölhetetlen...

Nagyon élveztem, hogy megint egyedül vagyok, nem volt senki körülöttem. Nyugodtan fényképezhettem. Már lemenőben volt a nap, mikor elindultam felfelé. Csodás arany sugarai áttörtek az erdő koronája között. Hipp-hopp eltelt a felfelé vezető út.

Ritkán mondhatom el, de igen elégedett vagyok a végeredménnyel. Mind a két helyszínen sikerült értékelhetőnek minősíthető képeket csinálnom. A technikával is nagyon elégedett voltam, flottul működött minden. Hazaérve, óriási tál tiramisuval vártak a lányok. Hát nem kellett álomba ringatni aznap este.

Boldog szülinapot...

üdv

csl